Senki nem tudja, honnan és mennyi forrás lesz, milyen szabályok vonatkoznak rájuk jövőre. Nem tudják az alapítványi iskolák, de nem tudják az önkormányzatok sem, mint fenntartók, miként is tarthatnák meg a bornírt módon megváltozott rendszerben az iskolákat, így inkább százszámra mondanak le róluk. Ma még az állami hivatalnokok sem tudják, mivel mi is a dolguk.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nemzeti katasztrófát és káoszt hozott a közoktatásba.

Nem tudta a választ Pokorni Zoltán sem, aki arra biztatta a pedagógusokat, hogy adjanak hangot elégedetlenségüknek, egyúttal világossá tette, hogy mindez, ami ma az oktatásban történik, nem Hoffmann Rózsa, hanem Orbán Viktor műve.

Az elmúlt két évben a rendszernek egy-egy részletére már döbbenten rácsodálkoztam e hasábokon.

Zavarba ejtőnek éreztem ama intellektuális igénytelenséget, ahogy az oktatás kérdéséhez viszonyul a kormány. Ugyanis a kádári működési struktúra, az ellenőrző állam, a tervutasításos iskola, a központi zseb nem csupán az autokratikus hajlamok kiéléséről és az elvakult önhitről, a szuperállamról szól. Rámutat arra is, hogy mindazt, amitől jobb, izgalmasabb, gazdagabb lett az elmúlt évtizedekben az oktatás, a rengeteg tudást és stockholmi, lisszaboni, pécsi, frankfurti és budapesti stb. iskolákban, oktatási műhelyekben megszerzett ismeretet a kormány ignorálja és ignoráltatja.

Ám mindig úgy véltem, hogy az önsorsrontó politika nem fajulhat el odáig, hogy mindent semmivé tesznek, minden értéket bedöntenek vagy bedöntenének, amely a közoktatás terén az elmúlt bő két évtizedben született.

Mára kiderült: tévedtem.

Ma ott tartunk, mint 1985 előtt. A múlt elkezdődött – a jövő generációjának rovására.

Vannak persze töredékek, amelyek ha nem helyeselhetők is, egy értelmezhető tér kereteiben is felfoghatók.

Így érteni vélem – bár nem értek vele egyet – a kötelező óvodáztatás hároméves korra leszállítását. Értem, bár a valódi probléma, hogy a leginkább leszakadó, hosszabb ideje kilátástalan helyzetben élő családok veszik igénybe a legkevésbé az óvodát (az érintettek jelentős része roma család, ahol nehezebben válnak el a gyerekeiktől). Kéne nagyon az óvoda, hiszen a leszakadás itt kezdődik, másfelől az integráció első lépcsője is ez. Ehhez elérhető közelségben intézmény is kéne. De hát ez már egy másik kérdés, és semmilyen összefüggésben nincs azzal, hogy az új szabály kiskorúsítja a szülőket: nem vélelmezi róluk, hogy kompetensek annak eldöntésében, hogy három vagy négyévesen adják óvodába a gyermeküket.

Értem a célt, de nagyon rossznak tartom az eszközt. Nem lehet kivenni kisgyerekkorban a gyerek nevelését automatikusan a család kezéből, nem dönthet helyettünk még a legjobb szándékú állam sem a gyermekeinkről. És látom már a középosztálynál és onnan felfelé a könnyen beszerezhető jegyzői engedélyt az otthon neveléshez, és ugyanennek elutasítását „alul”. De ezt legalább értem.

Így az is világosnak tetszik, miért csökkentik minimálisra a szakmunkásképzés szakaszában a közismereti óraszámokat. Itt cseng a fülemben az oly sikeres szocialista, majd kapitalista üzletember nagy ívű gondolata: a felemelkedéshez kétkezi tökös (nem így, de tartalmilag ezt mondta) szakmunkásokra és nem képzelgő filoszokra van szükség. Feleljünk meg tehát a nagy hatalmú – bár befektetéseinek nagyobb részét már az országból elmenekítő – vállalkozói igényeknek, és irány a kalapács. Holott: idegen nyelv ismerete, informatikai műveltség és főleg a tanulás képességének elsajátítása nélkül ma már nincs lehetőség az érvényesülésre. Marad az itt és most megfogalmazódó igény a XIX. század egyszerű szakijára. De ezt legalább értem, bár ebből nem lesz innovatív Magyarország.

A társadalmi lehetőségek kiegyenlítése, az esélyegyenlőség ezeknek az újundok pesti bourbonoknak értelmezhetetlen cél.

Az „új” nemzeti alaptantervet is érteni vélem. Ha valaki nem a jövőt, hanem a múltat kívánja építeni, akkor azt gondolja, hogy a Nemzeti alaptanterv is politikai kérdés, így átírása is gyorsan megvalósítható egyszeri politikai aktus. Titokban felkért és homályban maradt szakértőkkel, a valódi szakmai vitát – így az azonosulás lehetőségét is – mellőzve. Értem, és rosszul vagyok attól az omnipotens államképtől, amely nem egy laza keretet ad Nemzeti alaptanterv címén, nemzeti közmegegyezéssel eljutva addig, s a részleteket, az odavezető ösvény kitaposását az oktatási műhelyekre bízza. Ehelyett a tartalmat is meg kívánja szabni, mindenbe erős kontrollkényszerrel beleszólna, egyszerre biztosítva, hogy tanárnak és diáknak is elmenjen az iskolától a kedve.

Ez a modell az államszocializmus maga.

Ám ami se nem érthető, se nem megbocsátható: az államosítással együtt megszűnik az iskola pedagógiai autonómiája, kimeneti szabályozás helyett központi szabályozás és utasítás, szakmai tanácsadás, minősítés helyett a szakfelügyelet teljes körű helyreállítása.

„Nem a szülőknek, hanem az államnak kell megfelelni” – állítja az államtitkár, aki láthatóan nem érti a közszolgáltatás fogalmát, és persze nagyon is érti, hogy kié legyen az iskola: az általa képviselt politikai hatalomé. Azé, amelyik nem a gyermekekre tekint, hanem a lehetséges választói körre.

Az iskola ismét a mindenkori politikai hatalom játékszere.

Sokszínűség, valódi pedagógiai műhelyek helyett oktatás-végrehajtó intézmény.

Rugalmasság, gyermekközpontúság, verseny helyett kézi vezérlés, politikai meghatározottság és kiszolgáltatottság.

A pedagógus a továbbiakban nem a helyi közösség, az iskolát alapító és azt működtető helyi társadalom szolgálója, hanem állami alkalmazott, aki fölött a mindenkori kormány hivatalnokain keresztül gyakorolja a munkáltatói jogokat.

Megélhetjük, amit tudtunk eddig is: a legrosszabb önkormányzat is jobb gazdája a legjobban működő államnál az iskolának, hiszen számonkérhetően, elszámoltathatóan jelen van.

Jön a valódi választást jelentő, vizuálisan is folyamatosan megújuló, korszerű tankönyvek, taneszközök helyett a központi tankönyvellátás, „természetesen” mindenkinek ingyen, hiszen a családi adókedvezmény sokszor milliós többlete nem „elegendő” a jobb sorsú gyerek szüleinek a tankönyvek megvásárlására. Jön az intézményesített szegregáció is, előkészítő osztály és Híd-program álnéven.

Integráció, együtt nevelés helyett korai szétválasztás, a leszakadók, lassabban haladók, hátrányban lévők leválasztása, külön kezelése. Igazi barbárság. A társadalom végleges és végzetes kettévágása.

Persze majd ebből is kilábalunk. Nem nagy szavak: új rendszerváltásra lesz szükség a közoktatásban.

Hogy mikor lesz erre mód, ma még nem tudjuk.

Amit tudunk: elképesztően nehéz lesz az egzisztenciálisan kizsigerelt, szakmaiságukban permanensen megalázott pedagógustársadalmat szövetségessé tennie majd egy új kormányzatnak, hogy elhiggyék, nem rombolják le újra a közös erőfeszítéseket.

Addig számos értékes oktatási műhely mehet tönkre ebben az időszakban a kormány buldózerpolitikájának rosszvoltából.

Szívbe markoló, hogy sok ezer kisfiúnak és kislánynak lesznek elvágva az esélyei ebben a rezsimben, sokan lesznek megalázva, sokan lesznek rossz kedvűek ezekben a feszültségekkel terhelt, az állam által (tehát valójában senki által) bitorolt iskolákban.

De bármekkora düh lehet bennünk, ideje elkezdeni annak a bonyolult reformmunkának a szakmai kidolgozását, amely majd felkínálható egy olyan kormánynak, amely újra nyitott, modern, mindenkinek esélyt adó európai közoktatási intézményekben szeretné tudni gyermekeinket.

Talán megtörténik, amit a kormány a legkevésbé sem akart: újra összehozza a pedagógusokat, oktatáskutatókat, oktatáspolitikusokat.

Nem lehet másként. Ezzel tartozunk a gyerekeinknek.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.