Nekem az egyetem nem kenyerem. Nem vagyok a felsőoktatástól oda meg vissza, se érte, se ellene, bár a nagyobbik gyerekem fölsőoktatódik éppen, félévente háromszáz-valamennyiért, és nagyon az az érzésem, hogy a felét sem éri; hatszázért egy év alatt megtanítok újságírni bárkit, úgy, hogy sehol se tudjon elhelyezkedni. Ugyanott vagyunk. (Az apám meg jóformán az egész életét ebben a hülyeségben, mármint a fölsőoktatásban töltötte, szívja is a fogát most, túl a nyugdíjkorhatáron.)

Szóval nem kenyerem, na. Másnak meg még kevésbé az, mint látjuk. Az egyemistának kenyere persze, illetve lenne. Meg a jövőnk záloga, az óriás fél karja.

De az egyemista meg ilyen, ismerjük jól, patetikus, el-elgázolja az ifjonti hév, a hatvanas évek óta meg aztán pláne nem bír a seggén ülni, ellenben hupákol, randalíroz, veri a palávert, mert rebellista köcsög alapvetően, megannyi potenciális Cohn-Bendit. Lezárja a hidat, például, mintha legalábbis a miniszterelnökről derült volna ki, hogy ügynök volt vagy ilyesmi. De csak fél órára zárja le, demokratikusan, és az európai normákat betartva, mert fázik, és különben sincs elegen, és már ezzel is sokat fejlődött hídfoglalás terén, mert háromnegyed éve még azt se tudta eldönteni, hova üljön pontosan.

Nem és nem hiszi az a nyomorult, hogy az eladósodás, amiről két éve magyarázzák neki folyamatosan giró-szászokkal karöltött patakyattilák, hogy rút rabság, a nyomorba vezető út és satöbbi, mégis a tudás megszerzésének legpolgáribb és magyarabb módja.

Az igen szimpatikusan hangzó felsőoktatási önfinanszírozást megtámasztó, egyébként impozáns érvrendszert meg alaposan gyöngítik olyan apróságok, mint az országos iskolaállamosítás, a Mol-vásárlás meg az E.ON-vágyak, hogy aztán rezsiköltségek tízszázalékos csökkentésének vágyát ne is említsük. (Még az is lehet, hogy egyszer akad valaki a miniszterelnök környezetében, aki el tudja magyarázni neki, mi az az elektromos hálózat és hogyan működik; ha már akkor is fizetős lett volna a jogi kar, lehet, hogy inkább a műszakin köt ki villmérnöknek, és most mindenki jobban járna, na ugye). Ja és közszolg egyetem is nagyon kell pártízmilliárdért a Ludovikára, nehogy már jogászok meg bölcsészek üljenek be a hivatalokba, az ilyen balos bajkeverőkből sosem lesz jó csinovnyik.

Ezt az egészet, mármint a fölsőoktatási polémiát akváriumba vagy terráriumba kéne tenni, még jobb: formalinba, és úgy mutogatni világszerte, lenne mindenütt nagy röhögés.

Ahogy ez a sok hiteles és komoly szereplő mondogat vörös fejjel keresztbe komoly és hiteles dolgokat. Ahogy a kormányzó pártok, amelyek négy éve még a nemzetgyilkosság legaljasabb eszközének üvöltözték a tandíjat, most a költségtérítés nagyszerűsége mellett tesznek hitet, illetve törnek lándzsát, miközben piedesztálra is emelik. Az ellenzék meg, amely három (négy, öt, nyolc) éve még maga is elkerülhetetlennek látta a tandíjat, most a nemzet jövőjének agyonverését véli látni. Az egyetemi elitek, amelyek mint éppen sorban kiderül, hát szívesen barátkoztak eddig a mindenkori hatalom fontos embereivel, exsportolókkal, és szívesen segítettek, ha éppen kellett itt-ott egy-egy doktori cím. (Ketten lebuktak, de lehetnek még ezren, simán.) A hallgatói képviseletek, amelyek a legtermékenyebb politikuskeltetők, jó, ha már most nézegeti, memorizálja az ember az arcokat, néhány év múlva majd ők magyarázzák, hogy miért kell még duplaennyi tandíj vagy miért lesz jobb, ha az ELTE bölcsészkarán ezentúl kiégett nukleáris fűtőelemeket tárolnak.

Mindezzel együtt nem tudom nem elismételni azt a ceterum censeómat, miszerint a magyar fölsőoktatás szédítő fejlődés előtt áll, mivel ez az egyetlen ágazat, amelyből a magyar állam kifelé vonul, ez az egyetlen terület jószerével, ahol a függetlenség, szuverenitás, szubszidiaritás meg ilyen szavak előfordulhatnak egyáltalán. A minden másban mélykádárista kormányzat éppen itt játssza a Thatchert. Kívánhat-e bárki ennél nagyobb lehetőséget?

A jövő generációkért aggódóknak pedig jelezném, hogy az már lefutott meccs: megyekettő ifibé, súlyos zakó hazai pályán.