Néztem hétfő este a diáktüntetés képeit, és egyre csak azon gondolkodtam: milyen furcsa, hogy jóformán kizárólag egyetemistákat látni mindenütt. Fiatalokat, akik már bent vannak az egyetemen, és jóllehet, a Fidesz-kormány esetében semmire sem lehet mérget venni, de mégis: legkevésbé talán őket érinti az a tébolyult csapkodás, amellyel a hatalom e pillanatban veri szét a magyar felsőoktatás rendszerét.

Hol vannak az érettségizők, akik idén is hetekkel a felvételi jelentkezés előtt tudták meg, hogy minden másként van? Hol vannak a szülők, a nagyszülők, akik vagy irtózatos összegeket fizetnek ki a gyerek diplomájáért, vagy évtizedekre eladósodva bocsátják őt útjára? Hol a munkaadók, akiket majd rászorítanak, hogy „vállalják át” a költségeket, hol az egyetemi oktatók, akiknek éppen most bizonytalanodik el a sorsuk? És hol vagyok például én, aki második éve kétségbeesetten figyelem, amit a kormány a köz- és felsőoktatással művel, nem átallva nemzetmentésnek beállítani a rombolást?

Ma folytatódnak a hétfőn megindult tiltakozások, de hogy eredményre vezetnek-e, az aligha azon múlik, hogy sikerül-e mondjuk összeszedettebben megfogalmazni a láthatóan sebtiben összedobott öt pontot. Ezek jól lefedik ugyanis, amit jelen pillanatban követelni lehet: hogy legyen normális oktatáspolitika, ne a költségvetés pillanatnyi igényei szerint gyurmázzanak a keretszámokkal, s hogy a fiskális szempontok ne gyűrjék maguk alá az egyetemi autonómiát.

Viszont Hoffmann Rózsa, no pláne Orbán Viktor – erre viszont mérget vehetünk – attól sem fog meghatódni, ha a diákok mínusz öt fokban a Parlament lépcsőjéhez láncolják magukat. Selmeczi Gabriella és Giró-Szász András majd mindenkit megnyugtat afelől, hogy amit tesznek, a jövő ifjúságának érdekeit szolgálja, aztán áldott ünnepeket és sikeres vizsgaidőszakot kívánnak, kalap, kabát, a rendszer marad. Esetleg, ha nagyon könyörög a kétharmad, mert már fél a körzetben a választók szemébe nézni, megemelik százzal az állami ösztöndíjas helyek számát.

Ez azonban nem siker, csak némi nehezítése annak, hogy a Fidesz akarata ebben is, mint mindenben, akadálytalanul győzedelmeskedjék. Továbblépést csak az jelentene, ha a diákok – akik Balog Zoltán meghívásának elutasításakor bebizonyították, hogy képesek átlátni a primitív politikai csapdákat – valódi alternatívát kényszerítenének ki a jövő nemzedékei, a teljes felsőoktatás számára. Mondjuk, ha akciójukkal elérnék, hogy az összefogásról oly nagy kedvvel papoló demokratikus ellenzéki erők most tényleg asztalhoz üljenek, és kipróbálják: képesek-e megállapodni egy működőképes, igazságos, a XXI. századhoz és Európához méltó felsőoktatás alapelveiben. Mert ha igen, akkor legalább annyi kiderülne, hogy van másik út.

Létezhet olyan politikai üzenet, amely alternatívát jelent bizonytalanok széles táborának, megtörheti a közömbösség, a politika- és politikusellenesség fásultságát. Ha ez sem sikerül, hát – az lenne aztán a korszakos tapasztalat.