Azokban a hamuszürke napokban Európa városai romokban hevertek, lakóinak szívében gyász és harag vegyült. Micsoda merész gondolat volt hát, amikor Európa alapító atyái azt mondták: igen, együtt kitörhetünk az erőszak ördögi köréből, megtörhetjük a bosszú logikáját, fényesebb jövőt építhetünk.

Béke természetesen az Európai Unió nélkül is lehetett volna Európában. Talán. De az a béke másmilyen lett volna. Nem tartós béke, hanem fagyos fegyverszünet.

Ami ezt a békét oly különlegessé teszi, az a megbékélés. A megbékélés több a megbocsátásnál és a felejtésnél, több mint pusztán továbblépés. Adenauer és De Gaulle a reimsi katedrálisban: egyike azon pillanatoknak, amelyek gyógyító erejűek voltak a háború utáni Európa számára. Más képek is felötlenek. Hat állam vezetői gyűlnek össze Rómában, hogy új lapot nyissanak a történelemben. Willy Brandt térdre ereszkedik Varsóban. A gdanski hajógyár munkásainak tiltakozó akciója. Mitterrand és Kohl, kéz a kézben. Rosztropovics Bachot játszik a lerombolt berlini falnál.

Ám a béke nem nyugodhat csupán szimbolikus tetteken. És itt válik fontossá az Európai Unió „titkos fegyvere”: az egyedülálló módszer, melynek révén érdekeinket oly szorosra fűzzük, hogy a háború végképp lehetetlenné válik. Ehhez tárgyalásokon, éspedig egyre tágabb területekre kiterjedő, egyre több országot felölelő tárgyalásokon keresztül vezet az út.

Vannak persze e folyamatnak furcsaságai is. Amikor például tenger nélküli országok miniszterei szenvedélyes vitába bonyolódnak halászati kvótákról. Amikor skandináv európai parlamenti képviselők az olívaolaj áráról tanácskoznak. Az unió tökélyre vitte a kompromisszumkötés művészetét. A cél nem a győzelem, a másik legyőzése, hanem az, hogy minden ország győztesként álljon fel a tárgyalóasztaltól.

A terv bevált. A béke ma már magától értetődő. A háború elképzelhetetlen. Ám az „elképzelhetetlen” nem ugyanaz, mint a „lehetetlen”. És ezért vagyunk ma itt Oslóban. Európának be kell tartania a béke ígéretét. Európa azonban – ha inspiráló kíván maradni polgárai számára – ma már nem támaszkodhat egyedül erre az ígéretre.

Soha nem volt ez világosabb, mint éppen ma, amikor két nemzedék óta a legsúlyosabb gazdasági válság sújtja Európát, komoly megpróbáltatást okozva az embereknek, és próbára téve uniónk politikai kötelékeit.

Amikor a családjuk megélhetéséért küzdő szülők, az újonnan elbocsátott dolgozók és a végzős diákok, akik attól félnek, minden igyekezetük ellenére sem jutnak álláshoz, ma Európára gondolnak, először nem a béke jut eszükbe.

Keményen dolgozunk a nehézségek leküzdéséért, a növekedés újraindításáért és a foglalkoztatás növeléséért. Meggyőződésem, hogy sikerülni fog.

Az Európai Unió nem csak a nemzetek közötti békéről szól. Politikai projektként Spinoza békéről adott meghatározását kell megvalósítanunk: „lelkiállapot, a jóakaratra, bizalomra és igazságosságra való hajlam”.

A történelem más pillanatai is megerősítették ezt. A demokratikus forradalmat és a szabadságot ünneplő portugálok, spanyolok és görögök. Ugyanezt az örömöt érezték később Közép- és Kelet-Európában és a balti államokban.

Európa újraegyesítését a szabadság és a demokrácia utáni vágy tette lehetővé. Az Európai Unió közös otthonunkká vált. „Hazánk hazájává”, ahogy Václav Havel mondta.

Az alapító atyák megértették: ahhoz, hogy a XX. században garantáljuk a békét, meg kell haladnunk a nemzetállami gondolkodás kereteit. Az európai projekt egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy demokratikus államok legitimitását nemzetfeletti intézmények – az Európai Bizottság és az Európai Unió bírósága – legitimitásával szőtte össze. Az európai egység megteremtésére irányuló törekvésünk nem magáért való cél, hanem magasabb célok elérését szolgáló eszköz. Egy nemzeti előítéletektől mentes világrend felé való törekvésről tanúskodik. Hibái ellenére az Európai Unió szerte a világon sokak számára jelent határozott inspirációt. Nemzeti és kontinentális identitásunk mellett mindannyian részét alkotjuk az emberiségnek is.

Az Európai Unió nagyvilágban játszott konkrét szerepére mélyen rányomja bélyegét a szélsőséges nacionalizmusról, a háborúkról és a végső gonosztettről, a holokausztról szerzett tragikus tapasztalatunk, valamint annak vágya, hogy elkerüljük az egyszer már elkövetett hibák megismétlését.

Ez az alapja multilaterális megközelítésünknek és nemzetközi partnereinkhez fűződő kapcsolatainknak. Ez határozza meg a halálbüntetést ellenző álláspontunkat és a nemzetközi igazságszolgáltatásnak nyújtott támogatásunkat. Ez az oka annak, hogy az Európai Unió vezető szerepet játszik az éghajlatváltozás elleni harcban és az élelmezés- és energiabiztonság megvalósítása iránti erőfeszítésekben; ez képezi alapját leszerelési politikánknak és a nukleáris fegyverek elterjedése elleni küzdelmünknek.

Olyan kontinensként, amely a pusztulásból újjászületve a világ egyik legerősebb gazdaságává vált, különleges felelősséggel tartozunk a szükséget szenvedő milliók iránt. Háborúkat túlélt és diktatúrák ellen küzdött nemzetek közösségeként mindig azok mellé állunk, akik a béke, az igazságosság, a demokrácia és az emberi méltóság jelszavát tűzik zászlójukra. Nagyra becsüljük az emberi jogok védelmezőit, akik a világ különböző pontjain életük kockáztatásával igyekeznek óvni azokat az értékeket, amelyeket mi is vallunk. Nincs olyan börtönfal, amely képes elnyelni hangjukat.

A nők és férfiak közötti egyenlőség alapértékére épülő közösségként az unió kötelességének tartja, hogy világszerte fellépjen a nők jogainak védelmében. Megvédjük továbbá azok alapvető jogait is, akik a legkiszolgáltatottabbak ezen a világon: a gyermekek jogait.

„Európa pacifikálása” Alfred Nobel törekvéseinek központi eleme volt.

Nobel végakaratának egyik korai változatában az európai békét egyenesen a világbékével állította egyenlőségbe. Az elmúlt hatvan év során az európai projekt igazolta, hogy az embereknek és a nemzeteknek lehetséges megvalósítaniuk a határokon átnyúló összefogást.

Kontinensünk, amely 1945-ben hamvaiból támadt fel, és 1989-ben egyesült, már sokszor bebizonyította, hogy képes újra kitalálni önmagát. A következő nemzedékekre vár az a feladat, hogy ezt a közös kalandot továbbvigyék. Bízom abban, hogy büszkeséggel vállalják e felelősséget, és ahogy mi itt, Oslóban, ők is elmondhatják majd: büszkeséggel tölt el, hogy európai vagyok.

HERMAN VAN ROMPUY, az Európai Tanács elnöke JOSÉ MANUEL DURAO BARROSO, az Európai Bizottság elnöke

A cikk az oslói Nobel-békedíjátadáson a szerzők által az Európai Unió nevében elmondott beszéd rövidített változata.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.