Régebben még nem szidták fennhangon őket, legalábbis itt, Debrecenben nem. Morogtak, pusmogtak, dünnyögtek magukban, az igaz. Vagy ha megláttak egyet közülük az étterem sarkában elhelyezett tévében, legföljebb csak összesúgtak, de a bosszúálló világ kíváncsi füle hallatára átkozódni, fröcsögni és harsogni nem láttam senkit. Öklöt rázni, ordítani, nem. Eddig nem, Debrecenben, a fellegvárban, nem. Most meg mit hallok a pultnál, ahol ülni szoktam, ahol ülök tizenkét éve már? Egy jól szituált, hatvan év körüli ember ül ott egy kisebb társaság közepén, őket emlegeti meg az anyjukat, s ordít. Olyan hangos, hogy azt fontolgatom, fizetek és megyek.

Kinek van kedve hallgatni ezt a szennyet? Nekem nincs. Nekem se tetszik, ami van, de nem ordítok nyilvános helyen. Volt már olyan, hogy a szenny áradása miatt arrébb kellett ülnöm, de akkor még azok voltak napirenden. Tavalyelőtt az egyik asztalnál az „őszödi rémet” szidták, aminek érteni véltem az okát, még ha a földühödött társasággal nem is értettem egyet. Hogy tudniillik lelőni, akasztani, vízbe fojtani, kerékbe törni, olajban megsütni, s megnyúzni élve az „őszödi rémet”, lehetőleg azonnal, síppal, dobbal, nádihegedűvel stb. Idén tavasszal meg Simoroztak ugyanott. Egy ittas úr a jegybank elnökét kívánta volna lelőni, akasztani, vízbe fojtani, kerékbe törni, olajban megsütni stb. Néztem bambán, hogy ő aztán mit vétett? Simor András mit, szegény? Aztán megtudtam persze: azt hányták a szemére, hogy ellenséges ügynök, aki a magyar forint ellen esküdött föl Amerikában és – ki nem találtam volna – Izraelben.

De mondom, most, a pultnál, ahol ülni szoktam, ezúttal nem azokat szidja egy őszes, hatvanas úr, hanem ezeket. Ami Debrecenben eddig nem volt szokásban, itt a narancsliget, úgy tűnt, hervadásnak nem indul soha. Most meg ezt kérdezi üvöltve az az ember:

– Tudjátok, mit kéne ezekkel csinálni?

A választ meg se várja, a saját kérdésére ő maga vágja rá rögtön:

– Péklapáttal kéne agyonverni mindet! Én mondom, péklapáttal!

Intek erre a pultos kislánynak, hogy fizetek, mert ezt nem, ezt azért nem. Regisztrálni elmegyek miattuk, szavazni kész leszek ellenük, de a péklapátos opciót, azt nem. Belátom, részegen mond az ember ezt-azt, nekem is eljárt már a szám, de azért vannak mellettünk olyankor a józanok, hogy a péklapátot kezünkből időben kivegyék. Fizetek hát, s közben hallom ám, hogy az őszes, hatvanas úr újabb kérdést intéz a társasághoz:

– Tudjátok, hogy Magyarországon kívül hol csinál még ennyi szemétséget egy kormány?

Nem csak a mellette ülő ivócimborák, erre még én is érdeklődve kezdek fülelni. Tényleg, hol? Hol van még ennyi szemétség, hol? A nemzetközi kitekintéssel rendelkező úr jó érzékkel kivárja a hatásszünetet, majd ezt bömböli:

– Tudjátok, hogy hol?

Nézünk tágra meredt szemmel, hűha, na, most! Most végre megtudjuk! Mire felüvölt:

– Hát Ecuadorban!

– Phűűűű.... – szakad föl a visszafojtott lélegzet egyszerre belőlünk. Majd csönd támad. Phű, kisapám... Erre azért nem számítottunk. Majd az egyik pofa fölnéz, s ezt kérdezi:

– Ez komoly?

S látom az elragadtatott tekintetén, hogy az ő életében ez a szó, Ecuador, most új távlatot nyitott.

– Ecuador...? Tényleg? – mélázik el, s ragyog a szeme. Ó, igen, igen, üzeni az arca, hiszen akkor mégis van remény!