Tájkép döntés után
A hajléktalan embereket érintő előírás megszüntetése ezen általánosabb döntés keretében történt, de felmerültek egyéb jogalkotási, alkotmányossági problémák is. A törvényhozók ugyanis „hebrencs”, belső logikát nélkülöző, átgondolatlan módon alkottak jogot. Az Alkotmánybíróság olyan kérdéseket feszeget, hogy egy adott, többnyire kényszerű élethelyzetet lehet-e akaratlagos, s ezáltal büntetendő magatartássá minősíteni? Mi a logika abban, hogy ez a „magatartás” a települések belterületén büntetendő, a külterületeken nem? Arcpirító, hogy az Alkotmánybíróságnak kell észrevételeznie, hogy nem a „közterületeknek van belterülete”, ahogy a jogalkotók fogalmaztak, hanem a települések „belterületén vannak közterületek”. Mi a logika abban, hogy a közterületen lakás büntetendő, ha létezik hajléktalanellátás, holott a törvényhozók is tudják, hogy ez messze nem jelenti azt, hogy minden egyes fedél nélküli számára legalább szállást biztosítanának. De bizonytalan jogértelmezésre ad alkalmat magának a tényállásnak a megfogalmazása is: közelebbről mi tekinthető „közterületen életvitelszerű lakhatásnak”? Mindez bőven elégséges ok volt a testület számára, hogy megsemmisítő döntését meghozza.
A jogalkotás minősége mindenkit érint, még ha kevesebbeket foglalkoztat is. Viszont sok embert foglalkoztat az a kérdés, hogy mi várható az utcákon, aluljárókban, köztereken egy ilyen döntés után?
Budapesten 2010 végén a város új főpolgármestere, Tarlós István meghirdette az aluljárók „visszafoglalását a hajléktalanoktól”. Ekkor 116 fedél nélküli ember húzta meg magát rendszeresen éjszakánként a főváros 13 legforgalmasabb aluljárójában. A meghirdetett akció hatására ez a jelenség egy időre szinte teljesen megszűnt. A hajléktalanellátók összefogásával végrehajtott „kimenekítési akció” 86 tartósan aluljáróban élő embernek nyújtott személyre szóló elhelyezést, miközben a közterület-felügyelők és a rendőrök is nagy erőkkel jelentek meg az aluljárókban. A megfélemlített fedél nélküli emberek kisebb része elmenekült a frekventált helyszínekről, sokszor olyan területekre, ahol a segítő szolgálatok védőhálója is szakadozottabb.
A hajléktalanellátó szervezetek „kimenekítési akciója” részben azt is demonstrálta, hogy büntető jellegű rendelkezésekre nincs is szükség. 2011 során – különösen az augusztusi „csepeli gyilkosság” után – mégis elkezdődtek a sorozatos, lokális „kunyhóbontási akciók” Csepelen, Újpalotán, Zuglóban, Ferencvárosban, Kőbányán. Az „életvitelszerű lakhatás” e területeken ugyan megvalósul, azonban e helyett általában „erdőtakarításra” hivatkoztak a kunyhóbontók. A szabálysértési eljárás lehetőségével rendszerszerűen valójában alig egy-két helyen éltek az országban, ezek közül a legnagyobb nyilvánosságot a józsefvárosi akció kapta.
Időközben Budapesten a főváros és a kormány együttműködésében elindult az ún. „fűtött utca” program, melynek során 500 millió forint felhasználásával mintegy 700 új férőhelynek kellett létrejönnie a fedél nélkül élők befogadására. Mindent összevéve, a korábbiaknál jóval magasabb színvonalú fővárosi befogadóhelyek jöttek létre. Ezek a négyágyas, jól berendezett, a régóta közterületeken élők befogadására felkészült szállók hetek alatt több száz, korábban közterületen élő ember lakóhelyévé váltak. Emellett a fővárosi önkormányzat és a civil hajléktalanellátók közötti újfajta támogatási rendszer hatására mintegy négyszáz, addig tartósan közterületen élő ember kapott helyet a már működő civil szállókon. Mindez Budapesten akár a fedél nélkül élő emberek számának látványos csökkenéséhez is vezethetett volna. Miért nem látjuk, tapasztaljuk ezeket a változásokat az utcán?
Az egyik ok, hogy rengeteg ember veszíti el lakhatását, kerül egyenesen az utcára, vagy keres végső menedéket a hajléktalanszállókon. Folynak az eladósodás miatti kilakoltatások, családok hullnak szét a tartós munkanélküliség miatt, több százezer ember – amúgy is már alacsony – pénzbeli támogatása radikálisan csökkent, s így már „albérletüket” sem képesek fizetni, jelentősen csökkentek a pszichiátriai betegeket, a fogyatékkal élőket, az alkoholbetegeket ellátó-, egyáltalán a segítő kapacitások. Mindez tömegével „löki az utcára” a legelesettebbeket.
A másik ok mondhatni bornírt. A 2012-ben bevezetett központi elektronikus nyilvántartási rendszer (Kenyszi) nem engedi igénybevevőként rögzíteni azokat a hajléktalan embereket, akik ugyanazon a napon már megfordultak egy másik nappali melegedőben is, vagy meleg ételhez jutottak egy szociális étkeztetőben. Ez az „apró újítás” Budapesten jelenleg emberek százait teszi ki az utcára hajnaltól késő estig, mert a meleg étel elvesztésétől félve nem mernek betérni az állam által finanszírozott nappali melegedőkbe, hogy ott pihenjenek, tisztálkodjanak, ruháikat kimossák, foglalkozásokon vegyenek részt, ügyeiket intézzék, vagy munkába állásukhoz segítséget kapjanak. (Ezért fordulhat elő ma Budapesten például az, hogy az aluljárókban napközben összesen 35-40 alvó, fekvő, ücsörgő fedél nélküli emberrel találkozhatunk, majd többségük este bemegy a menedékhelyekre.)
Az Alkotmánybíróság döntésének indoklása azt is leszögezi (nem először), hogy a hajléktalanság kérdését elsősorban szociális eszközökkel kell a közhatalomnak megszüntetni vagy legalább csökkenteni. Értelmezésünkben ez azt is jelenti, hogy nemcsak a közterületek nem arra valók, hogy ott emberek lakjanak, hanem az emberek sem arra valók, hogy otthon nélkül tengődjenek. És nem is kellenének új források a hajléktalanellátást és a többi szociális ellátást gúzsba kötő és eltorzító túlszabályozás megszüntetéséhez. A szociális, egészségügyi, foglalkoztatási, lakásügyi szervezetek, vagy a közterületeken a mentők, a közterület-felügyelők, a rendőrség együttműködését ösztönző szabályok megalkotása sem pénzkérdés. (Jól példázta ezt a 2012. eleji „hideg napok” összefogása.) Ahhoz sem kellenek új források, hogy megállítsuk a még megmaradt önkormányzati bérlakások eladását, hogy adózási szabályokkal ösztönözzük a több százezer üres lakás bérbeadását, erősítsük a bérbeadók és bérlők biztonságát. A célokat, prioritásokat és a még meglévő források hova fordítását is újra kellene gondolni. Csak tudatos, jól átgondolt, összefüggő döntésektől várhatjuk, hogy végre ne éljenek honfitársaink fedél nélkül.
A szerző városszociológus
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.