Egykoron a Kádár-nosztalgia a rendszerváltó pártok közös ellensége volt. Lassan ez lesz a közös alap. Mintha (szinte) mindenki Kádár népszerűségét akarná kihasználni, igazolni és tovább növelni.

Mert most az antikádárizmus a közös ellenség. Az antikádárizmus azon a lassan feledésbe merülő tapasztalaton alapult, hogy jogállamon kívül nincs jólét, béke, biztonság. Ami ezekből van, viszonylagos, ideiglenes, látszólagos és fenntarthatatlan. Ma a működő, élhető és fenntartható kapitalizmus feltételeinek megteremtésére irányuló antikádárista kísérlet a közös ellenség.

Ezt igyekszik kiönkritizálni múltjából az exkormánypárti mai ellenzék, ezt diabolizálja a kormánytábor, és ehhez képest lehet más a politika az LMP szerint. Az LMP kivételével mindegyik hozzá is járul valahogy a Pax Kadariensis ethoszának felélesztéséhez. Tele van a levegő azzal a sugallattal, hogy a diktátort elfogadni és támogatni nem volt se bűn, se hiba, se tévedés, hanem magától értetődő, normális és értelmes dolog.

A kincstári televízió retrójából Kádárék kincsei kerülnek elő, Kádár hangjával állítja értelmes vágányra a bátor parodista a kissé még gyarló tervgazdálkodást. Révai József azonosul a nép ízlésével, és kiáll az ő operettjéért. Az okos párttitkár bemutatja, hogy a rendszer a legádázabb ellenségeit is a kebelére öleli és a nép üdvére hasznosítja. Kishibás részeinek kritikájával áldani békésen és viccesen a diktatúra egészét.

Ezt nagyon tudták, s ezt a tudást magasztalják a kincstári tévében a lelkes fölvezető celebek. A „ballib” média nem lib részében meg napi rutinnal ejtik azonos megítélés alá a rendszerváltás előtti és utáni rend szolgálatát azzal, hogy „baloldali(ak) volt(unk) és maradt(unk)”. Amilyen hevesen követelik a jobboldaltól, hogy szakadjon el a diktatúrás részétől és hagyományaitól, annyira nem készek maguk erre az elszakadásra. Kádárista „önmagunk” vállalása, a kádárista „önmagák” ünneplése, ez a szellem hatotta át a nyáron a nyolcvanéves Horn Gyulát ünneplő írásfolyamot is.

A minap az MSZP vezérszónoka magasztalta az Országgyűlésben a kádári világot, mely a társadalom többsége számára „egyszerűen jó volt”. Ennyit a „demokratikus” ellenzék fő erejéről. Ahányszor egy nyilasféleség elzsidózza magát az Országgyűlésben, azt hallom, hogy bezzeg Kádár alatt nem volt ilyen. Most is ezt ismételgeti a demokrata menedékrádió: hét évtizede nem fordult elő a magyar parlamentben, hogy a zsidók listázását követelték volna. Mintha a kommunisták parlamentje parlament lett volna!

Mintha a kommunisták nyilvánossága nyilvánosság lett volna! És mintha sunyítva nem foglalkoztak volna állandóan azzal, hogy hol, mennyi a „zsidó”! Mintha nem számoltak volna annak mindenkit, aki annak született! „Ezt meg kell nézni nemzetiségi szempontból” – mondta mindig belső használatra Kádár, és ez azt jelentette, hogy a kinevezéseknél ügyelni kell a zsidók arányára. Szőnyei Tamás Titkos írásából (is) tudjuk, mennyire tele volt e szemponttal az értelmiségi közélet. Illyés Gyula személyesen hívta fel Aczél György barátja figyelmét e szempont jelentőségére.

Az a listázás nagyon más volt, de volt. Csak nyilvánosság, kibeszélési és tiltakozási lehetőség nem volt. Kádárék eladták magukat az antiszemitáknak mint jó magyarokat, akik megvédik őket a régi rossz, idegenszívű kozmopolitáktól-moszkovitáktól-revizionistáktól, értsd: a zsidóktól. Eladták magukat az antiszemitizmus elleni pajzsként azoknak, akik az antiszemitáktól féltek. Akármi vagy: ne bánd, hogy mi élünk a jogaiddal, és akkor nyugtod lesz. És most nő az érdeklődés a jogfosztottság nyugalma iránt. Erősödik a kínálat is, a kereslet is.