Friss szerint ezzel a Jobbik inkább nyerne, mint veszítene. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a betiltási procedúra hosszú időre hihetetlen mennyiségű ingyenreklám-felületet biztosítana a pártnak, sokkal többet, mint amire a magyar buszok hátsó felén valaha is szert tehetne. Nem beszélve arról, hogy a 2014-es választásokig garantáltan elterelné a figyelmet a demokratikus ellenzéknek a kormányzó pártok ellen folytatott küzdelméről. Tényleg be lehetne tiltani a Jobbikot?

Ami a nemzetközi jogi megalapozottságot illeti, többen az 1947. évi párizsi békeszerződésre gondolnak, amely szerintük egyszer s mindenkorra tiltani rendelte az országban a fasiszta pártok működését. Valójában a szerződés idevágó 4. cikke homályos. Először ugyanis (múlt időben) azt nyugtázta, hogy Magyarország az 1945-ben kötött fegyverszüneti egyezmény előírásainak megfelelően „intézkedett (…) minden fasiszta jellegű politikai, katonai, avagy katonai színezetű szervezet feloszlatása iránt”.

Ezt követően pedig a cikk megállapította, hogy Magyarország „a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól”. A kissé archaikus megfogalmazásból kitűnik ugyan, hogy a szerződő felek fasiszta szervezetekre gondoltak, a mondat második fele azonban a cél megjelölésével megszorító feltételt állapított meg. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy egy most indítandó eljárás esetén az ügyészségnek nemcsak azt kellene bizonyítania, hogy a Jobbik zsidózik és cigányozik, valamint gárdákat alapít, hanem kifejezetten arra törekszik, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.

Más szóval egyeduralomra, diktatúrára tör, fel akarja számolni a többi pártot és általában az egész hazai plurális politikai rendszert. Ez a gyanú ugyan egy fasiszta jellegű párt esetében nem állna messze a valóságtól, egy jogi procedúrában azonban más a feltételezés, és más a bizonyíthatóság. Kevés szó esik a hazai közéletben egy másik, modernebb és átgondoltabb szövegezésű dokumentumról, a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló, 1965-ben, New Yorkban elfogadott nemzetközi egyezményről.

Ennek 4. cikkében a részes államok arra vállaltak kötelezettséget, hogy „törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat”. Nehéz lenne ennél világosabban megfogalmazott dokumentumot találni. Ennek alapján a magyar államnak már korábban is be kellett volna tiltania a Jobbikot, hiszen az nyilvánvalóan előmozdította a faji megkülönböztetést, illetve arra izgatott.

Egy nemzetközi egyezmény azonban a hazai jogfelfogás szerint közvetlenül nem szolgálhat alapul egy parlamenti párt feloszlatásához. Egy itthon kezdeményezett eljárásnak azt kellene vizsgálnia, hogy a Jobbik megsértette-e a nemzetközi szerződéseken (is) alapuló magyar jogszabályok rendelkezéseit. Erre az ügyészségnek van hatásköre, amely az egyesülési jogról szóló 2011. évi CLXXV. törvény 3. §-ának (3) bekezdése értelmében feltehetően azt is vizsgálná, hogy a párt az egyesülési jog gyakorlása során nem valósított-e meg „bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást”.

Az ügyészség természetesen nem egyéni büntetőjogi felelősség megállapításával foglalkozna, hanem a Btk. releváns normái alapján elemezné a párt magatartását. A korábbi és az új Btk. a közösség elleni izgatás, illetve uszítás törvényi tényállásának meghatározásával büntetni rendelte, illetve rendeli a rasszista véleménynyilvánítást. Ilyen bűntettet az követ el, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport ellen „gyűlöletre uszít”.

Csakhogy az Alkotmánybíróság már a kilencvenes évek elejétől elkezdte felpuhítani ezt az egyébként világosnak tűnő rendelkezést. Több (1992-ben, 2004-ben és 2008-ban meghozott) határozatában arra a következtetésre jutott, hogy egy demokráciában elsődleges érdek a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása. Ez a szabadság szerinte csak akkor korlátozható, ha a szót rögtön tett követi, tehát a nyilvánosan tett kijelentések azonnal erőszakos következményhez, atrocitáshoz vezetnek. 2004-ben, a Jobbik párttá alakulását követő esztendőben hozott 18/2004. határozatában például az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy „csak akkor van esély a téves nézetek kiszűrésére, ha szabad és nyilvános vitákban ütközhetnek ellentétes vélekedések, és ha a mégoly szélsőséges nézetek is napvilágra kerülhetnek. (...) Egy valóban szabad társadalomban a szélsőséges nézetek hangoztatása önmagában nem idéz elő zavargásokat, hanem hozzájárul a köznyugalom és közrend alakításához, a lakosság toleranciaszintjének emeléséhez.”

Ez a felfogás már annak idején is naivnak tűnt, az azóta lejátszódott események fényében pedig még inkább annak tűnik. A jó szándékú jogalkotóknak és a jogalkalmazóknak sem volt azonban más választásuk, mint hogy ehhez tartsák magukat. A nagyon kevés kivétel közé tartozott a Fővárosi Ítélőtábla 2009-ben hozott ítélete, amellyel feloszlatta a Magyar Gárdát. Az ítélet csupán utalt a gárda tagjainak a büntetőjog által tiltott cselekményeire, helyette inkább az emberi méltósághoz való jog megsértésére, a közrend és a köznyugalom megzavarására és más hasonló magatartásokra hivatkozott.

Egy parlamenti párt feloszlatásának kezdeményezése elsősorban a célszerűség és a politikai akarat kérdése. Még ezek megléte esetén is szükség lenne azonban a jogállam működését biztosító, egyértelmű és világos normarendszerre és az ahhoz igazodó következetes joggyakorlatra. Attól tartok, hogy napjainkban sem az egyik, sem a másik nem áll rendelkezésre.

A szerző nemzetközi jogász

MARABU RAJZA