Rosszkedvű a magyar ezen a télelőn. A felszolgálók állítólag kedvetlenek a vendéglőben, az eladólány oda se bagózik, ha vevő lép a boltba, és zaklatásnak fogja fel az érdeklődést. De ezenkívül is sok a panasz, rossz a helyzet. Ámbár vannak más vélemények is. Egyik külföldi ismerősöm mesélt történeteket arról, hogy ővele a magyarok barátságosak és segítőkészek, megnyílik a zsebük, ha más szükséget szenved. A másik úgy látja, hogy honfitársaink, ahol lehet, átverik, kizsebelik a külföldit, ráadásul lenézik, mert sikerült átverni. Szóval különbözők a vélemények. Nemcsak a magyarok önmagukról alkotott nemzetképe változó, de a szomszédnépek is igen különböző módon alkotnak véleményt, sztereotípiát népünkről.

A határon túl élő magyarok például sokkal jobb véleménnyel vannak nemzetünk tagjairól, mint a hazaiak – mutatta ki egy szociológiai kutatás. Én csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy az idegen környezetben erősebb a versenyszellem, jobb az emberek önreflexiós képessége is. Látják, hogy másokhoz képest miként állják meg a helyüket, mennyire szolidárisak vagy sem. Rengeteg tanulmány, vizsgálat, disszertáció születik ebben a témában.

Amióta az ország megítélése külföldön ennyire rosszra fordult, az egyes magyarok is érzékelik: az országról kialakuló sztereotípiák őket is egzisztenciálisan sújtják. Azt hallom, hogy a külföldi állásra pályázók gyakran tapasztalják mostanában, hogy pályázatukkal nem is foglalkoznak. Az ország rosszabbodó híre miatt. Elég egy botrányos jobbikos böffenés a parlamentben, s a világot bejárja a hír: a magyarok zsidólistákat készítenének. Ugyanez érvényes azokra az esetekre, amikor terjeszkedő cégek külföldi beruházási lehetőségeket mérlegelnek.

Akar-e bárki egy ilyen társadalmi-politikai környezetben elkölteni eurómilliókat? De ezt talán már nem is a sztereotípiák, hanem a létező gazdasági körülmények is indokolják. Azt érzékelhetjük, hogy az ország sorsát ezek a néha igaz, de gyakrabban hamis képzetek szinte ugyanúgy befolyásolják, mint a valóság. Ha visszamegyünk a távoli múltba, elgondokozhatunk rajta, hogy a magyarok vezető rétege, értelmisége mennyire tévesen látta magát, kultúráját és lehetőségeit. És mennyire félreismerte a velünk együtt élő más nyelvű és különböző kultúrájú, de közös múltú népeket.

Ha mindez másképp alakul, esetleg más utat vesz a kiegyezés utáni korban az együttélés, következésképpen az ország jövője. A „ha” szócska alkalmazása természetesen eleve értelmetlenné tenné a további elmélkedést. Viszont a sztereotípiák a jelenben korrigálhatók, hiszen folyamatosan változnak. Ahogy romlott a történelemben egyes népek megítélése – így a magyaroké az előző századfordulón –, ugyanúgy javulhat is. Ha jobban szeretnénk magunkat, jobban szeretnének minket mások is. Javítana az ország megítélésén, s ez tőke is lehet. Például volt idő, amikor működött a – sok mindenben hamis – sztereotípia, miszerint Magyarország a „legvidámabb barakk”.

Ez arról is szólt, hogy a magyarok a hidegháború körülményei között, szovjet csapatok által megszállva, ideológiai gúzsba kötve is képesek jól érezni magukat, élni a kicsi lehetőségekkel. Később kiderült, hogy a legvidámabb barakkból drótkerítés híján igen szomorú bontási terület marad. Azt látom, hogy másokat, a velünk hasonló sorsú népeket is legalább ennyire érdekli a róluk külföldön élő kép. Most jelent meg magyarul Mariusz Szczygiel lengyel újságíró második kötete (Teremts magadnak édenkertet! Európa Könyvkiadó, 2012.), amely a csehekről szól. A csehekről? Persze, hiszen cseh történeteket mesél, a csehekről kialakított sztereotípiákat boncolgatja. Például a valláshoz való viszonyukat, hogyan lett a cseh Európa leginkább szekularizált nemzete. A lengyel szerző leírja, milyen nehéz helyzetbe kerülhet Csehországban egy hitbuzgó katolikus.

Kiközösítik, megnehezedik a hivatali előmenetele, kisebbségbe szorul a hitével. Nem mondja ki a szerző, de nyilvánvalóan tükröt tart a sajátjainak. Bemutatja: a triumfáns hitetlenség kevéssé különbözik a türelmetlen, uralkodó egyháziasságtól. Szóval csehre irányítja a tükrét, lengyel állapotok, emberek néznek vissza belőle. Azt mondja, „azokat az embereket szeretjük a legkevésbé, akiknek ugyanazok a hibái, mint nekünk. Ezért imádjuk a cseheket. Mert ez olyan nemzet, amelynek egészen más hibái vannak” (Mihályi Zsuzsa fordítása).

Nálunk az autosztereotípiák egyik legfontosabb alakítója a nemzeti pöffeszkedés mellett a nemzeti önostorozás, amelyet oly tökéletesen műveltek prófétai dühvel hajdani protestáns prédikátorok, majd legkiválóbb utódjuk, Ady Endre. Ő volt az, aki bajaink okát a nemzet saját hibáiban, nagyjainak bűneiben kereste. Talán az utolsó volt, aki ezt kimondta? Mert halála után elhatalmasodott a másfajta önarckép, amely szerint a magyar társadalom minden keservéért az idegenek, azok összeesküvései felelnek. Nevezzék azt Trianonnak, Kremlnek, imperialistáknak vagy EU–IMF-kettősnek.

Ady próféta volt, akit ugyan sokan idéznek, de kevesen akarják megérteni. Soha nem volt Magyarországon kedvelt műfaj a társadalom bírálata. Az uralkodó rétegeket néha érte kritika, néha egy-egy népi csoport rossz szokásait, önzését is bírálták, de hogy a magyarok bűneiről, hibáiról, öncsalásairól készüljön elemzés!? Az önsajnáló magyarságkép, amely most ismét hivatalossá válik, egyáltalában nem segít ki a csapdából. Ugyanis azt feltételezi, hogy valamiféle múltképépítéssel s az ellenségek felmutatásával lehet jobb, erősebb helyzetbe hozni a magyart. Az már külön nemzeti pech, hogy a hatalmon lévők az alapjában kudarcos, nemzeti csődbe vezető kort, a Horthy-érát próbálják restaurálni.

Egyelőre csak rossz ízlésű díszletekről, szobrokról, intézmény- és utcanevekről van szó. De ezek a szimbólumok azért vannak, hogy a nemzet tagjai számára követendő példákat jelezzenek. Mivel hosszú távra szólnak, beépülnek az iskolai, sőt óvodai tananyagokba. Nincs tőlük menekvés. Legyünk ilyenek! – hirdetik. A magyar egyediség, a magyar különbözőség eszméje legfeljebb a művészetekben vonzó. A tudományban az eredetiség, az alkotókészség az, ami csodálkozásra készteti a külvilágot. A politikában pedig, ahogy a gazdaságban is, sokkal inkább a haladásra, a befogadásra való és az együttműködő képesség vált ki elismerést.

A külföldi megoldások befogadása és hazai gazdagítása tette sikeressé a magyarságot a dualizmus korában. Abban a korban, amikor sokan más nemzetek fiai-lányaiként is lelkesen és heves indulattal váltak magyarrá. Az már persze tragédia, hogy az akkori politikai elit a magyarosodást kötelezővé kívánta tenni. Nemzeti önképünk egyik beteges adaléka akkoriban alakulhatott ki: azóta sem tudja a társadalom jól kezelni az asszimilációt. Nem tud büszke lenni arra, hogy magyarnak lenni önmagában vonzó dolog, nem üzlet. Nem tudja, büszke legyen-e a Nobel-díjasokra, vagy lökje ki őket. A minapi antiszemita kirohanás a parlamentben csak egy epizódja ennek a hosszú és keserves történetnek.

A jobbikos képviselő őszinteségi rohamáról szóló hír villámgyorsan járta be a világot, és rontotta megint a magyarság megítélését. A világban sokan tudják, hogy a magyar uralkodó elit hatszázezer magyar zsidó pusztulásában vétkes. Többek között a magyar Nobel-díjasok családtagjait – és lehetséges Nobel-díjasok tömegét – rakta a gázkamra felé robogó vonatokra.

Van persze némi önreflexiós hajlam az átlagpolgárban. Észrevesszük, ha másokhoz képest valamit általában rosszul teszünk, például nem törődünk eléggé a környezetünkkel, nem beszélünk nyelveket. Bécs tisztább, mint Budapest. Prágában többen tudnak idegen nyelveket, mint nálunk. Mindenki látja, hogy a falvak mennyire mások a nyugati határon túl, de az Őrség szlovéniai részén is. Tiszták, virágosak, rendezettek.

Azt is tapasztaljuk, hogy a politika kevés országban osztja meg annyira a társadalmat, mint nálunk. Panaszkultúra másutt is létezik, de a hazai feltehetően rekorder az EU-ban. Nem az a baj, hogy a magyaroknak rosszabb képességeik lennének, mint bármely más népnek: a hiba abban van, hogy az ország és vezetői hamis sztereotípiák rabjai, üres közhelyeket szajkóznak magunkról, a magyarság és a külföld viszonyáról. És ez már kóros eltévelyedés. Nem a nemzeti büszkeség jele, hanem a hamis nemzeti autosztereotípiáé, hogy Nagy-Magyarország-matricákkal ékesítik autóikat.

Alig hiszem, hogy sokan képzelnék, hogy „visszaállíthatják” a valaha volt térképet, mégis hirdetik, hogy a „miénk”. És csodálkoznak, hogy ettől esetleg barátságtalanul néznek rájuk mások. És máris azt beszélik: nyomják a magyart. Van ok az agresszióra, van ok a kesergésre. Hogy önkritikus legyek, bennem meg nincs bátorság, hogy egy ilyen autó gazdájával beszélgetést kezdeményezzek arról, hogyan is gondolja. Félek a következményektől, félek a kész, megdönthetetlen érvektől, meg persze félek az agresszivitástól is. A félelem is formálja az önképünket, és csökkenti a barátságos társadalom esélyeit.