Olyan tulajdonos ugyanis nincs, aki a profit reménye nélkül működtet egy céget.

Orbán a totális profitelvonást (és ebből fakadóan az államosodási kényszert) azzal magyarázza, hogy ez a közszolgáltatás nem a profit világa, hanem arra való, hogy az emberek életben maradjanak, fűteni tudjanak, vízhez jussanak, egyáltalán XXI. századi életük lehessen.

E logika mentén azonban ágazatok tucatjait lehet akár holnap profit mentesíteni, a XXI. századi élethez ugyanis elég sok mindenre szüksége van még az embernek (az Orbán-kormány éppenséggel nem tartozik ezek közé). Ha a miniszterelnök minden ilyen ágazatot államosítani akar, akkor elég hamar beköszönt a kommunizmus. Az államkapitalizmusban pedig már szügyig gázolunk.

Orbán valójában utálja a profitot, ahogyan a kapitalizmust is, annak legfeljebb egy olyan vállfaját szereti, amelyben az általa vezetett állam dominál a gazdaságban. És az iskolákban, kórházakban, egyáltalában: mindenhol. Ha Orbán problémával találkozik, annak a megoldását az államosításban látja. Nem a szabályozásban, hanem a bekebelezésben. Csak abban bízik, amit ő irányít. Ez a játszma nem az energiaárakról szól. Egyszerűen a helyére kerül egy újabb mozaikkocka Orbán kirakósában.