Rendben, akkor csináljunk úgy, mintha ez az egész komoly volna. Igaza van Karácsony Gergelynek: ha már az alkotmányba is beleírták, akkor érdemes úgy tenni, mintha normális dolog volna, hogy egy kvázi polgári kör veszi át az uralmat a magyar kultúrafinanszírozás és -menedzsment fölött. 

És ha innen nézzük, akkor itt az ideje fölvetni még ezt-azt – bár az sem kevés, amit az LMP-s képviselő kért számon: hogy fölöttébb visszás, ha ezt az akadémiai rangra emelt kugliegyletet olyasvalaki vezeti, aki büszke rá, hogy ideológiai alapon tesz különbséget művész és művész között.

Ha minden sikerül, amit Fekete Györgyék szeretnének elérni, akkor hatalmas terhet vesznek a vállukra. Nagy öröm a tagoknak járó havi fix, a két fényes ingatlan, meg hogy mindenben, de tényleg mindenben az ő szavuk dönt majd, de eszébe jutott vajon az elnöknek egy bizonyos Torgyán József példája? Ő a vidékfejlesztést képzelte úgy, hogy avatóünnepségről avatóünnepségre vonul majd a fehér öltönyében – a mindennapok azonban mégis csupa belvizet és/vagy aszályt hoztak.

Győzni kétségkívül jó. Ha valaki lassan húsz éve érzi úgy, hogy olyanoknak jut a hírnév és a dicsőség, akik kevésbé szeretik a hazát, mint ő, akkor mámorító érzés lehet egyszerre mindenhatónak tudni magát. Megérni, hogy most majd rend lesz, mert ő csinálja. A valóság persze az, hogy a mai magyar kultúrában efféle revánsvágytól hajtva, erőből csak újabb bajokat lehet okozni. Mert vegyük csak azt a két és fél milliárd forintot, amellyel az új köztestületet kistafírozta a kormány: sajátos egybeesés, hogy közben ugyanennyit zároltak az egyébként is pőrére vetkőztetett kulturális költségvetésből. Magyarán, az állam egyszerűen elvette a múzeumoktól, könyvtáraktól, levéltáraktól, színházaktól és a közművelődéstől azt a pénzt, amelyet úri gesztussal odaadott a saját akadémiájának, hadd költse.

Ha tehát Fekete György komolyan venné a saját szerepét, és belátná, hogy a pénzzel és a hatalommal a csődben lévő terület minden terhét is az ő vállára rakja a kormány, akkor most ő lenne a legkétségbeesettebb ember széles e honban. Látná, hogy épp lehúzzák a rolót a független színi- és tánctársulatok. Hogy kicsordulnak a könyvek a nemzeti könyvtár raktáraiból. Hogy a Természettudományi Múzeumot most túrja ki a helyéről egy légből kapott egyetem, a Nemzeti Múzeumnak tán sosem fejeződik be a felújítása, és ha az EU nem ad pénzt, a ligeti építkezés is garantáltan elmarad. A városok költségvetése roskadozik a rájuk lőcsölt kulturális intézmények terhe alatt, az épített örökség eszközeiktől megfosztott védői meg csak ülnek bénultan.

És azt még nem is említettük, hogy annak, aki valóban magára akarná venni ezt a terhet, egy még nagyobb feladattal is meg kellene birkóznia: jelesül, hogy helyreállítsa a magyar kultúra presztízsét a saját országunkban, dacolva a kormánnyal, amely bő két éve mindent megtesz azért, hogy fölöslegesnek és mellőzhetőnek mutassa. Voltaképp szerencse, hogy Fekete Györgyék nem ilyesmire szerződtek.