Ki a magyar, ki a zsidó?
A „Ki a magyar?” helyett a „Ki a zsidó?” kérdés merült fel a magyar parlamentben. Ismét az emblematikus helyen, jó Istóczy óta megszámlalhatatlanadik alkalommal, de változatlanul az általa megütött hangon és érvrendszerrel. (Noha az élete végén a Múlt és Jövőben – talán egyfajta penitenciaként – Josephus Flavius Zsidó háborúját fordítgató antiszemita előd kezéhez nem tapadt vér, kétségtelenül tőle származik az ötlet, hogy a zsidóknak, jelesül a magyar zsidóknak célszerű lenne Palesztinába költözniük.)
A magyar önismeret elmélyítésének mozdulatai helyett és nyomán – a pszichológiából ismert projekcióval – a zsidó, valamint a valósággá vált Izrael került a bűnbakképzés célkeresztjébe a Tisztelt Házban. Mint Tiszaeszlár óta, szinte unalmasan, minden válság jelentkezésekor –menetrendszerűen. (Az, hogy az ország zsidó lakosságának nagy részét e folyamatok eredményeként az e falak között meghozott törvényes intézkedések hatására ki is irtották – a haladó hagyományba nem zavart bele.)
A két, a magyar parlamentben párhuzamosan lejátszódó mozzanat, a magyar kultúrának a Magyar Művészeti Akadémia áporodott aklába rekesztése, valamint a nem a nyilasokra emlékeztető, de sui generis nyilas antiszemita öklendezés – egymást feltételezik. Ugyanis az a kulturális hanyatlás, a járványként terjedő műveltséghiány teremtette meg a fiatal (és javarészt megemésztetlen műveltséggel rendelkező emberekből álló) közeget, amely nap mint nap Európa szégyenpadjára ülteti jobb sorsra érdemes hazánkat.
A kultúra korporatív, rendi alapú megszervezése végletessé teheti ezt a folyamatot – ezért az erőtlen elhatárolódások mit sem segíthetnek a gyűlöletkultúra elterjedésén, hiszen az a magyar kultúra és a kultúra demokráciája „mindennapi” térdre kényszerítésének a következménye.
Lehet, nem a kultúrában szorosan érintettek döntik el a választásokat, de egyetlen kormányzat sem mondhat le e rétegek konszenzusáról és támogatásáról. E gordiuszi csomót elnyisszantó, de mégis kicsinyesen számító paradigmán csúsztunk és csúszunk egyre távolabb Európától és kultúrájától a már korszakolható elmúlt negyedszázadban.
Ezt nem másnak, mint a ma regnáló kétharmadnak kell belátnia, különben hiába panaszkodik – elhiszem: őszintén – a „hülyék szocializmusa” (Bebel az antiszemitizmusról) egyre nagyobb károkot okozó megnyilvánulásai ellen. A „Mi a magyar?” kérdésére konszenzusos alapon választ kereső értelmiségi alárendelése a posztmakoveczi sámánoknak és e gyakorlat bebetonozó intézményesítése fenyegetőbb veszélyt vetít előre, mint a szokványossá váló – és csak a jéghegy csúcsát megjelenítő – parlamenti zsidózás. Ugyanis a kultúra tudatos és irányzatos korporációs ketrecbe zárása (nevezzük meg: a Mussolini-féle gyakorlat) egy olyan korban roppantja el a szerves kultúrafejlődés gerincét, amikor sok más tényező – gazdasági világválság, globalizáció, a technika felülkerekedése a hagyományos kultúrahordozókon – amúgy is csökkenti az esélyeit. Ezért itt és most: ez a Rubicon! A kormányzat csak nyerhetne – még a megítélésében is –, ha hasonló belátást tanúsítana, mint a családon belüli erőszak kérdésében, és még időben visszalépne végzetes döntésétől.
Javasolnám – de kinek? Ez az egyik alapprobléma: a kultúra területén nincs sem felelős személy, sem átlátható kormányzati struktúra. Jack Lang, Mitterrand kulturális miniszterének meg is valósított stratégiája volt, hogy a megszorítások évadján inkább bővíteni kell a kultúra támogatását. Ugyanis ez elenyésző összeget igényel minden máshoz képest, azonban közérzetjavító és hosszú távú kedvező hatása felbecsülhetetlen. Egy nemzet legérzékenyebb és legstratégiaibb – ugyanakkor közgazdasági számítások kereteibe bele nem férő – tőkéje a „kiművelt emberfők” tudásában áll. E téren a több évtizedes folyamatos elproletarizálódás után megkezdődött a „kitántorgás” százezres nagyságban. Aki marad, nem „hazafiasságból”, magyarságféltéséből teszi, hanem azért, mert meg nem szerzett tudása konvertálhatatlan. E helyett vindikál származására hivatkozó ún. „történelmi” jogokat és előnyöket magának – itthon.
A magyar zsidóknak – azt természetesnek, egymást gazdagítónak tudva – két azonosságuk van: zsidó és magyar. Zsidó felükkel undorral és szánalommal vegyes megvetéssel nézik a fent említett szimptómákat és folyamatokat. Magyar felükkel: maró szégyennel és őszinte kétségbeeséssel. Megismételve: nem csak a közvetlen egzisztenciájukat érintő zsidózást tekintjük így. De ennek fundamentumát, a szintén az egzisztenciájukat ellehetetlenítő kultúraleépülést is, amely pedig nem is csak egy kormányzati ciklushoz és garnitúrához köthető. A mássággal vagy kisebbséggel szembeni tolerancia ugyanis eredendően kultúrafüggő.
Vajon mostanság a magyar parlament tagjainak esetleges szlovák, ukrán, román, szerb, horvát eredete, s netán kettős állampolgárságának vizsgálata felmerült-e? S miben különbözne – ama „nemzetbiztonsági” szempontok alapján – a Budapestről, Kárpátaljáról, a Felvidékről, a Vajdaságból elüldözött, és Izraelben otthonra talált magyar zsidók helyzete ezekétől? Azoké, akik a trianoni döntés, s a nyomában beindult antiszemitizmust a törvényhozás rangjára emelő Horthy-rendszer ellenére magyarnak tudták és választották magukat – máig tartó érvénnyel.
Már a különleges és történelmi begyökerezettségű kapcsolatok okán is érdemes a fiatal állam, Izrael történetéből és demokratizmusa példájából tanulni. A sok párt mozaikjából – és nem kétharmados nagy párt kényelmes hegemóniájából – összeálló izraeli parlament (Kneszet) 1988-ban külön törvényt hozott, hogy rasszista és ultranacionalista pártjától (Kach) és vezérétől, Menahem Kahanétől megszabaduljon. Kahane és követői az arabok ellen uszítottak, s föld alá szorított militáns csoportjai uszítanak ma is. Az arabok ellen, akik nem ismerik el Izrael létét. (Az oslói szerződésben lefektetett eme feltétel teljesítése nélkül kapták meg most az ENSZ elismerését. Sokat mond történelmi-kulturális szempontból, hogy az egykori Monarchiát alkotó, majd önálló állammá váló részek közül egyedül Csehországnak volt mersze a képtelenség ellen szavazni – nevezetesen, hogy a béke előmozdítója egy olyan entitás legyen, amely nem ismeri el partnere létezésének jogát.)
Azonban a magyar zsidók lojalitáshiányára nem akadt példa történelmük során! S a mindennapi terror ellenére Izraelben sem bánthatnak úgy egy arab embert szélsőséges zsidók, hogy másnap az államelnök ne követné meg személyesen. Az államelnököt Simon Peresznek hívják, akinek „Magyarországot felvásárló” szándékairól nincs adat. (Biztos Áder János köztársasági elnök rákérdezett erre legutóbbi találkozójukon, meg arra is, hogy miért nem kéri ki erélyesen ezt a szélsőjobboldal által monomániásan sulykolt rágalmat.)
A „lángoktól ölelt kis ország” egyik leginkább hangsúlyozott célja: megtalálni a helyes módszereket e belső erőszak s a vele egygyökerű kulturálatlanság felszámolására. Nehéz ezt megoldani a lassan az egész országot beborító, a civil lakosságra irányított gyilkos rakéták tüzében.
Magyarországon is ugyanez lehet a cél, s hasonlóképpen a gyűlölet egyelőre még verbálisan rakétázó izzásában.
Az utolsó utáni pillanatban!
Jeruzsálem, 2012. december
