Orbán Viktor képzelt és valós külföldi politikai rokonai évek óta foglalkoztatják a magyar közírást. Először Berlusconiról volt szó. A Fidesz kétségtelenül használt olasz fejlesztésű média- és pártépítési technikákat. De Berlusconi hedonizmusából és meggazdagodási vágyának mindent elsöprő erejéből, amelyek az olasz politikust végül megbuktatták, mai tudásunk szerint Orbánban nincs igazán sok. Később szó volt Haiderről és Ficóról. A személyiségbeli rokonság vitathatatlan. Azonban Haidernek nem adatott meg, hogy kancellárként vagy akár igazi bécsi miniszterként kipróbálja magát. Ficóval, annak első kormánya alatt, a hasonlóság már a politikai stílusban, kormányzati technikákban erősebb, de Fico mintha a korábbi szerepből kinőtt volna, s nem utolsósorban Orbánnál szemben most a minta-európait alakítja. A sajtótörvény körüli vitákban távoli nagybácsiként előbukkant Putyin alakja. Az orosz elnök valóban kézbe vette otthon a televíziót, és ugyan növekvő nehézségekkel, de még sikeresen befolyásolja, irányítja a közvéleményt. De ezzel a párhuzamok véget érnek.

Tavaly nyár óta, ha nem is gyakran, de szokták Orbánt nemzetközi fórumokon Lukasenkóhoz hasonlítani. Ez itthon sokaknak tetszik, Fehéroroszországról nem tudnak ugyan semmit, de végül is „Luka Európa utolsó diktátora”. Az analógia nem hangzik rosszul.

Évek óta tanítok fiatal belorusz értelmiségieket, veszek részt konferenciákon, jelennek meg szövegeim a minszki független médiában. Nemrég indító előadást tartottam egy több száz belorusz értelmiségit külföldön összehozó kongresszuson. Az otthoni nyomott világból pár napra kiszabaduló értelmiségiekkel megállás nélkül beszélgettünk. Szó sem esett arról, hogy az élet kibírhatatlan, hogy a tízmilliós ország a siralom völgye lenne. Inkább arról volt szó, hogy az élet bonyolult, s hogyan lehet megmaradni abban a világban, ha nem akarsz vagy tudsz elvándorolni. Melyek a túlélés technikai vagy játékszabályai egy kétségtelenül kulcselemeiben autokrata, de semmiképpen nem klasszikus szovjetjellegű diktatúrában, ahol van magángazdaság, van útleveled, amivel külföldre utazhatsz. Ugyan papíron szűk terekbe zárva, de a hálón lényegében mindenki számára elérhetően létezik független média. Ott nagyon komoly politikai viták folynak a rendszer jellegéről. Ezeket minden jel szerint a belügy figyeli, de a „kellemetlen” megszólalókkal szemben közvetlen retorziót nem alkalmaz. Furcsa, torzított formában előbukkan valamilyen független vagy a hivatalossággal alig érintkező szellemi nyilvánosság. Szó sincs arról, hogy vagy ellenállsz, vagy nyilvánosan együttműködsz. Hogy más alternatíva ne lenne.

Maga a politika nyilvánvalóan nem hasonlít a mai magyarra. Végül is ott Lukasenko már 18 éve van hatalmon, és a rendszer moszkvai patronátussal működik. Nálunk, az EU-n belül a kifejlett minszkihez mérhető erőtér nem is alakulhat ki. De a beloruszhoz hasonló részhelyzetek, parciális megoldások, szellemi hangulatok azért hamar feltűnnek vagy talán már ki is alakultak. S ebből a szempontból mindegy, miben hasonlít egymásra Orbán és Lukasenko, s miben nem. Politikai reflexeik, koreográfiáik saját külső patrónusaikkal szemben vagy éppen a falusi, kisvárosi népfi szerepeik összevethetők akkor is, ha másként jelentkezik a gazdasági válság itt és ott. Minszkben tulajdonképpen megmaradtak a korábbi szovjet nómenklatúra szervezetei, és azokban e réteg szervesen át tudta magát építeni az új világba. Itthon az ilyen szerkezetek végül is eltűntek. A mi gazdaságunkban meghatározóak a multik, az övékben közvetlenül nincsenek is jelen. Ők pedig nem is konfrontálnak a Nyugattal. Lukasenko viszont ott ellenségnek számít. Miközben ő, mint Orbán is, elsősorban saját patrónusaival szemben próbálja mozgásterét bővíteni. Ott vannak politikai elítéltek, nálunk ebben a szakaszban nincsenek. S vannak más különbségek.

De nem ezek az elemek az érdekesek, hanem az a szürke zóna a hivatalosság és az ellenállás között, amely sok szempontból stabilizálja a belorusz rezsimet. S ha a magyar rendszer 2014 után is fennmarad, akkor majd mi is megfigyelhetjük, hogyan épül, teljesedik ki feltehetően nálunk is egy ilyen, s váltja fel majd legalább részben azt a „nyugati” közéleti teret, stílust, amelyről a 90-es években azt hittük, hogy visszafordíthatatlanul a mienk.

A belorusz értelmiség ma három taktikát követ. Az elutazást anélkül, hogy igazán szakítana. Esetleg éltet egyfajta álmot Európáról. S közben kiterjedt az óvatos, sokszor önmaguknak sem bevallott, vagy legalábbis így nem nevezett a kollaboráció.

Elutazni onnan sokkal könnyebb, mint ahogyan azt a nem beavatott hiszi. A beloruszoknak elvben van szabad útlevelük. Ha tudsz vízumot szerezni, és van pénzed, menj. A fiatalok viszonylag könnyen kapnak ösztöndíjakat. A lengyeleknek, baltiaknak és a skandinávoknak erre a célra külön programjaik vannak, de az amerikaiak is igen nagyvonalúak. Fiatal pesti társadalomkutató kollégáimhoz képest a hasonló korú fiúk-lányok, ha a kritikai hálózatokban mozognak, sokkal könnyebben tanulhatnak kint tovább. A németek különben is támogatják a kelet-európai másságot. Nem könnyű bemérni, mennyire kell kritikusnak lenned ezekhez az ösztöndíjakhoz anélkül, hogy „túlpörögnél”, és magadra vonnád a hatóságok haragját. De a többség itt sikeresen tapogatózik. Időnként hangos, de igazán nem konfrontatív.

Félfüggetlen létet kínál a civil világ, amelyet szinte teljes egészében a nemzetközi szervezetek, a külső segítség táplál. A fővárosban létezik független művészeti nyilvánosság, kiadnak független tudományos folyóiratokat, rá lehet keresni igen jó minőségű elektronikus folyóiratok, vitafórumok tucatjaira. A követségek rendszeresen hoznak külföldről hibátlan reputációjú közértelmiségieket, és ezek nyilvános előadásait látogatni lehet. Az állami szociológia mellett működhetnek félig nyilvános adatgyűjtő vállalkozások. A külföldi források, becslésem szerint, a belső magban sok száz, talán néhány ezer ember egzisztenciája szempontjából meghatározóak. Ez nem jelenti, hogy ezek jó részének nincsenek esetenként valamilyen formális munkaköreik döntően állami pénzt használó szervezetekben. Csak hát az ottani fizetésekből úgysem lehet megélni. A külföldi civil segélyek úgy vannak méretezve, hogy ezt a miliőt egészében eltartsák.

E projektek nem a közvetlen ellenállást építik. Annál, gondolom, sokkal óvatosabbak a donorok és a résztvevők és sokkal barátságtalanabbak a hatóságok. Nagyon ritkán, mint éppen most, utasítanak ki külföldi diplomatát (most egy svédet). De a helyi megsegítettek a maguk által meghatározott kereteken belül autonómnak tűnnek, vagy magukat nagyjából annak hiszik. Sok projekt szociális ügyekben utazik. Még a szovjet idők végéről maradtak Csernobil-segélyek. Ezekből többnyire ökológiai projekteket csináltak, mások elhagyott gyermekekkel, mélyszegénységgel foglalkoznak (az ilyenekben gyakran skandináv pénz van). Sok értelmiségi nő szakosodott genderügyekre, feminizmusra. Nem itt húzódik a Lukasenko-rezsim fő frontja, tehetik.

Azonban az általános elszigeteltség így is szembetűnő. Így a közbeszéd tele van mítoszokkal. Kezdve Európával, a felszabadítóval, amely majd kivásárolja az országot az „orosz fogságból”. Olyan már alig van, aki elképzelne magának igazi felszabadítókat, szélsőséges esetben akár tankokon is. Néhány éve azonban az ilyen álmodozók nem voltak olyan ritkák. Ma a többség beérné, ha olyan megbízható és unalmas európai provincia lehetne valamikor, mint most a szomszédos, teljes jogú EU-tag Litvánia. Annak fővárosa, Vilnius kicsiben eljátssza nekik azt, ami Bécs volt a 70–80-as évek Budapestjének. Oda járnak bevásárolni, sétálni, romantikus hétvégékre a „szabad világba”. S persze találkozni és jókat vitatkozni Beloruszról külföldiekkel, külföldön élő beloruszokkal meg persze hazaiakkal.

Végül a puha kollaboráció. Keményen együttműködők nem kerültek elém, azokat ide nem hívtak. De ha csak a frontálisan szembeszegülőkre számítanak, nem lehetett volna kongresszust összehívni. Lehet értekezni úgy általában, a teória metszeteiben a tekintélyuralomról, ha azt nem kötik össze közvetlenül Lukasenko nevével. De életveszélyes a korrupcióról értekezni, különösen oknyomozó újságíróként. A perek, a meghurcoltatás garantált. Jobb bele sem vágni. Lehet értekezni a civil társadalomról, de nem a konkrét ellenállás hőseiről. Témák, személyek tabuizálódnak, miközben másról viszonylag normális hangnemben lehet beszélni. Sőt, ha nem is állami könyvesboltokban, hanem galériákban, de kapható az Arche, egy kiváló független intellektuális folyóirat. Minden száma vaskos kötet. Sok minden mást pótol. Létezik kemény protesztművészeti vonulat. Vezető neveit nem utasították ki, azok felváltva dolgoznak kint és bent. Egyre többet kint.

Ez nem a szovjetizmus valamilyen liberális változata. Nem a kádárizmus, de nem is a korai Orbán és Fico a többiekre vicsorgó rendszere. A Lukasenko-rendszer persze felrobbanhat, de a geopolitika, a külföldi patrónusok alkuja, és nem a népfelkelés fogja elsöpörni. És a kutatások azt tanúsítják, hogy a 90-es évek elején-közepén nem felszabadult, és a korábbi biztos szegénységbe visszakívánkozó éhes rabokat, hanem normális, a többi posztkommunistától szerkezetében, értékvilágában radikálisan nem különböző társadalmat szálltak meg. Amely lehet, hogy másoknál kicsit könnyebben esett csapdába, de nagyjából olyan, mint mi vagyunk. A történet arról szól, hogy mi és a többiek itt a régióban könnyen bekeríthetők lettünk. Hogy politikai világképünk sebezhető. Hogy nehezen találjuk meg az ellenállás hatékony formáit. A magyarok, bár korábban magukról másképp gondolkodtak, ezt azért már kezdik megtanulni. A különbségek végül is kisebbek, mint ahogyan azt hinni szoktuk.