Itt tartunk. Hogy ez megtörténhetett. Itt tartunk, hogy történelmi jelentőségűnek lehet nevezni, ha a kormánypárt és a demokratikus ellenzékhez sorolhatók egy pódiumra állnak, mert nem akarják hagyni, hogy itt tartsunk. És ott tartunk, hogy ettől fogva sem kezdődik semmiféle új szakasz, tovább zajlik a politikai élveboncolás, és mindenkinek igaza van és lesz, az ország egyik fele bocsánatkéréssel tartozik a másiknak, és persze a másik az egyiknek is, tehát nincs új kezdet, és nincs bocsánat. Vasárnap délután néhány órán át azért mégis sokan felszabadultnak érezték magukat, hála a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány és persze a Hit Gyülekezet példás szervezésének.

Tény, hogy Gyöngyösi Márton szavai azt a biztosítékot csapták ki, amelyik már régóta cserére szorulna, de számomra a parlamenti kérdésére kapott válasz volt a leleplezőbb. Mert Németh Zsolt, aki Fidesz-alapító és öreg rókának számít a politikában, nem tarthat attól, hogy az orrára koppintanak. Nincs az a meglepetés, ami így bénít le, iktat ki egy jól működő riasztót.

Egy ennyire semlegesnek nevezhető, de inkább semmitmondó magyarázatot csak akkor adhat valaki, ha felsőbb jóváhagyás nélkül nem eshet neki csak úgy a jobbszélnek. (Más volt az, amikor Fónagy János egy éjszakai vitán, az ürességtől kongó teremben, hogy úgy mondjam, saját érintettsége okán utasította vissza elfúló hangon Tiszaeszlár felemlegetését.)

Itt tartunk. Mindenki emlékszik valamire, még én is, aki úgy kezdett ennek a cikknek, hogy ne foglalkozzunk azzal, miért tartunk itt. Mert ami vasárnap a Kossuth téren történt, jó, hogy megtörtént. Nem érdekel, hogy kinek jött kapóra és miért, ki mit akar vele eltakarni, ki szervezte, és mekkora politikai gyümölcsre számíthat érte. Nem érdekel, ki hívta meg Rogán Antalt, s kitől milyen felhatalmazást kapott arra vonatkozóan, hogy mit mondjon.

Engem zavart volna, ha a tüntetők füttye egy idő múlva se csillapul, mert naiv, aki azt hiszi, hogy a rendezvényen való részvétellel akarta egyéb húzásait legitimálni a Fidesz. Az sem érdekel, hogy miért nem jött el az államfő, holott ott lett volna a helye. Nem érdekel, hogy Bajnai Gordon miért adott mindkét oldalnak intőt azért, amiért oly könnyen stigmatizálja a másikat, ez az ő nyelve, neki ezt kell tennie. Nem érdekel, hogy Mesterházy Attila volt a legkarcosabb, neki kötelessége hivatkozni a kétharmad felelősségére, tetemre híva a miniszterelnököt, aki örülhet, mert már csak ezért is elkerülhette, amit utál: a személyes elhatárolódást.

Orbán – kérdésre válaszolva – inkább megismételte közleményeik verdiktjét, miszerint a magyarok megvédik zsidó honfitársaikat, így ha kell, személyesen is számíthat rá még Steiner képviselő is. Csakhogy hadd legyek kivételesen szubjektív: én magyarnak tartom magam, amíg hagyják. És ha lehet, nem kérnék védelmet, mert azzal már volt probléma, s úgy látom, most sem olyan egyszerű a két pofon utáni hazamenés.

De akkor sem tetszik a vasárnappal kapcsolatos sok fanyalgás, meg az sem, hogy akár az X-Faktorban, megindul a közönségszavazatok lavinája arról, hogy ki volt a jobb. Nem érdekel az a politológusi szentencia sem, hogy még a legfelemelőbb eseményen is egy politikus lelki szeme előtt voksszámláló pereg, ennek rendel alá mindent, mert hiszem, hogy egy jobb világban ez nem így van – léteznek szögesdróttal (nem véletlenül használom ezt a szót!) elzárt tartalmak, ahová semmi áron nem merészkedik ez a mentalitás.

Elégedjünk meg végül annyival: jó, hogy vasárnap együtt mondták ki – elég. Baj, ha hamarosan újrakezdhetik.

Fónagy János tegnap a parlamentben – nem először tiltakozik az antiszemitizmus ellen