– Ki küldte? – kérdeztem, mire szétnézett, lehalkította a hangját, s azt suttogta:

–Ő.

– A lakitelki?

– Aha – bólintott.

– Személyesen a sátor gazdája?

– Ühüm.

Kértünk erre egy sört, s megittuk. Aztán kértünk még egyet, mert az információt meg kellett emészteni. Elvégre nem mindennap kap az ember a parlament lakitelki alelnökétől egy történelmi jelentőségű sátrat. Méghozzá postán.

– Hogyan történt? – kérdeztem tőle részvétteli hangon, mire a művész úr bánatos képpel azt válaszolta:

– Lezajlott másodpercek alatt. Becsöngetett a postás, s ideadta egy borítékban.

– Ennyi? – hűltem el. – Ilyen gyorsan megy az ilyesmi?

– Igen – bólogatott. Egyszerű postai borítékban volt tehát a történelem. Illetve annak csak egy tenyérnyi darabja. S ki tudja, hogy az a darabka vászon vajon kinek a feje fölött ékeskedett huszonöt évvel ezelőtt, azon a bizonyos találkozón, ott, Lakitelken?! Beleborzongtunk a távlatba, amit ez a kérdés a sörök után megnyitott. De a feladó, maga a feladó, az talán tudja. Hiszen az volt a borítékra írva, hogy a feladó Lezsák Sándor. Igen, a lakitelki házigazda.

– Ne aggódj – mondtam a művész úrnak, s bátorítólag megveregettem a vállát –, lehet, hogy csak Mikulásra küldte. Csak kicsit hamarabb odaért. A művész úr erre csüggedten megrázta a fejét, de én is éreztem, hogy nem eléggé meggyőző a hangom. Egyetlen mentségem, hogy nem voltam efféle hírre fölkészülve, s nem tudtam, mit kell az ilyen nehéz percekben mondani. Pedig nagyon igyekeztem, hogy kipréseljek magamból valami vigasztalót. Ami erőt ad ahhoz, hogy az ember tovább tudjon lépni. Hiszen történjen velünk bármi, az élet megy tovább. S tudomásul kell vennünk, ha akarjuk, ha nem, hogy egyszer mindenkihez becsönget a postás. A posta nem válogat, nem nézi, hogy kiféle, miféle az ember. Becsönget, s kézbesíti a lakitelki sátrat. Igaz, némi késéssel – a lakitelki találkozó után huszonöt évvel. De végül is megvan. S a címzett áll bambán, s nem érti, mihez kezdjen vele.

– Te, nem lehet, hogy ez valami kitüntetés? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

– Á, nem – válaszolta –, pénzt nem küldtek vele.

– Nem?! – kaptam föl a fejem, mire halkan megismételte:

– Nem.

S úgy koppant ez a szó, ez a NEM, mint megdermedt, fagyos rög a koporsó fedelén.

– Ez a helyzet, itt tartunk – nézett rám a művész úr. – Huszonöt fáradságos, nehéz év minden jutalma csak egy darabka keményvászon, vízhatlan szövet. Ennyi maradt. Huszonöt év után. És olyan sárga, mint a csekk.

A csekk szóra persze fölfigyeltem.

– Hogyhogy, még neked kellett kifizetni? – kérdeztem. – Csak nem utánvéttel jött?

De a művész úrnak nem volt kedve nevetni.

– Éppen ettől félek – dünnyögte, s keserű volt az arca. – Mennyibe fog az nekünk kerülni, hogy azt a sátrat ingyen osztják?