Friss Róbert: Don-kanyar, 2012
Sok hete vetíti már (most éppen) a Duna World Sára Sándor 25 részes grandiózus munkáját, a Krónikát. Ki tudja, hányadszorra nézem végig a százórányi felvételből összevágott dokufilmeposz másfél óráit, hallgatom a történeteket a Don-kanyar kétszázezer nyomorultjáról, a 2. magyar hadsereg pusztulásáról, de most is elnyel, magába zár.
A sorozat a magyar televízió megbízásából 1982-ben készült, 1983 tavaszán kezdték vetíteni, és azonnal kitört a botrány. A pártvezetés megrémült, és az országos méretű visszhangra hivatkozva letiltotta a folytatást. Pedig akkor már túl voltunk Nemeskürty István (Rekviem egy hadseregért, 1972), Kádár Gyula (A Ludovikától Sopronkőhidáig, 1978), Simonffy András (Kompország katonái, 1981), Bárczy János (Zuhanóugrás, 1981), Boldizsár Iván (Don–Buda–Párizs, 1982) megszólalásán.
Ha „lektorálva” is, kiadták sokak emlékiratait, aki tudni akart, tudhatott, aki gondolkodni akart, gondolkodhatott. A hatalom rémületének más oka volt. Mert egy dolog olvasni valamiről és elképzelni azt – és más dolog a saját szemünkkel látni, fülünkkel hallani a hús-vér megélt valóságot, a Don-kanyar hétköznapjait.
És nem csak a poklot. Ahogyan Sára 1992-ben a Históriában emlékezik: „A botrány tárgya az volt: ábrázolható-e, vagy egyáltalán képernyőre kerülhet-e annak bemutatása, hogy egy magyar karpaszományos őrmester és egy ukrán tanítónő szerelmesek lesznek egymásba. Ráadásul úgy, hogy a tanítónő férje kint harcol a fronton! Ez akkora ideológiai robbanást okozott, hogy a sorozat rögtön abba is maradt...”
Ma elnagyolt retrospektív szociológiát csinál a politika a történelemből. A megélt hétköznapok, gondolatok semmivé lettek. A „történelmi” Horthy-korszak apoteózisát, a kormányzó, a vezérkultusz megdicsőülését éljük. Pedig a látáshoz nem is kell túl magasra emelkedni. Ellenkezőleg. Újra és újra nézem Sára filmjében a már porrá lett emberek arcát.
Csupa szomszédarc, csupa földhözragadt szomszédsors – és már nincs kedvem vitatkozni azokkal, akik akár csak lélekben is restaurálni akarják azt a világot, amely utolsó rúgásainak egyikével kétszázezer szomszédomat taszította oda, ahol semmi keresnivalója nem volt. Érdemtelen az érdemi vitára ez az utókor, amely megfeledkezik az ő hangjukról. Mert a Horthy-szellem megidézőinek nem velem kellene vitatkozniuk. Hanem velük, a doni kétszázezerrel, aki a saját sorsával vitatta a kormányzó érdemeit.
Így aki Horthy világát óhajtja vissza, üljön le egy békés szerda este a képernyő elé, és nézze-hallgassa a már csak filmen élőket. Vitatkozzon velük, ha akar és ha tud. Üljön le, nézzen bele az ő szemükbe és arcukba, hallgassa őket türelemmel végig, és ha nyugodt lelkiismerettel akkor is és még mindig úgy érzi, hogy szobrot akar emelni a kormányzónak, hát legyen.
