Az egész akciót levezénylő bírósági végrehajtó, dr. Z. Á. az esetről készült jegyzőkönyvben a „fogjuk” szót ly-nal írta: „...a vételár különbséget a ... szám alá foglyuk kiküldeni”. Az az én kérdésem, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Nem a bírósági végrehajtóval, ámbár el tudok képzelni olyan társadalmi modellt, amelyben az illető még vissza sem ér a munkahelyére, máris ki van rúgva, mondván, ne hozzon szégyent a szakmára.

S nem is csak a szakmára, elvégre a bírósági végrehajtó a biztonsági őr és a közmunka-felügyelő mellett az egyre pregnánsabban formálódó társadalmunk legfontosabb szereplője, a jövő letéteményese. Ám egyelőre még nem itt tartunk. Az a világ, amelyről a mi kormányunk és nemzeti burzsoáziánk álmodik, s amelyben egyszeri, de kétkezi, dolgos köz- és betanított munkások fogják meg a munka végét a semmirekellő, szétgondolkodott fejű zsenik helyett, még nem köszöntött be.

Ez a bírósági végrehajtó még nem Hoffmann Rózsa-termék, ő még, ha szabad így mondani, önerőből sötét, mint az éjszaka. Az az én bajom, hogy nem tudom eldönteni, múlik-e egy ország fölemelkedése holmi elipszilonon. Vigyázat, a „fogjuk”-ot ly-nal írni nem elírás, nem figyelmetlenség, ami mindenkivel előfordul, ez már életérzés, sőt életvitel. Ilyen hiba ugyanis még diákkorban sincs, lehet írni puját, muját, tulyát, pejvát, hüjét, muszályt, de a fogjuk helyett foglyukot nem. Ám miért ne lehetne ennek dacára sikeres egy egész ország, különös tekintettel bírósági végrehajtóra, parkolási társaságra meg főleg arra az emberre, aki 570 ezerért vihette haza az ötmilliós autót?

Nem ez volt az egyetlen dilemma a héten. Ugyanezen a napon az állami televízió esti híradója egy a Műcsarnokról szóló riport közben végig a Magyar Nemzeti Galéria épületét mutatta; nem tudták, melyik melyik, és hol van. Pártos volt ettől a tévé, elfogult? Nem volt pártos, nem volt elfogult. Eltitkolt valamit a nézők elől, visszaélt a bizalommal? Nem titkolt el semmit, s bizalmunk nagyobb benne, mint valaha. Amúgy is este volt, a múzeumok már bezártak, tehát még csak meg se tévesztette nézők tízezreit, akik esetleg a Hősök tere helyett a Vár irányába vették volna útjukat.

Már több mint egy hete bizonyos körök azon lovagolnak, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma egy képviselői kérdésre adott írásos válaszában a nagy magyar nemzeti írók körébe sorolta Wass Albert, Szabó Dezső és Nyirő József mellett Uz Bence regényhőst is. Hogy számít-e ez valamit? Legyünk őszinték: attól ugyan, hogy Uz Bencét íróként tanítják majd, még nyugodtan megmutathatjuk a világnak, hogy kik vagyunk mi valójában, miként okafogyott vita az is, hogy személyesen Balog miniszter vagy Halász államtitkár léptette-e elő íróvá Uz Bencét; mintha nem volna ez teljesen mindegy.

Szerencsére már vannak biztató jelek. Nemrégiben Gelléri Andor Endre (író) mellett Tersánszky Józsi Jenőtől is (szintén író) el akarták venni az utcáját, mert egyiktől se olvastak még semmit, ám akkor a hírek szerint akadt valaki a Fővárosi Közgyűlésben, aki úgy emlékezett, hogy Tersánszky írta a Misi Mókust. A mesehős megtette hatását; a trendet ismerve tavaszra tán mint jelentős író, szobrot is kap.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa