Aligha őszinte örömmel fújhatták el a tíz gyertyát a minap a francia jobbközép meghatározó ereje, az UMP születésnapi tortáján. A vezető ellenzéki párt – hogy magyar analógiával éljünk – egyszerre indult meg az elmúlt hetekben az MDF-esedés, az LMP-sedés és a kisgazda-pártosodás útján. Holott már önmagában az egyik tünet megléte esetén is érdemes felkeresnünk háziorvosunkat, gyógyszerészünket. 

A következő három válságtünetet értjük a fentiek alatt: 1. de facto pártszakadást, amely kettéhasította a nemzetgyűlési frakciót, annak mentén, hogy ki az igazi Trebitsch; 2. szinte 50-50 százalékos megosztottságot a párt alapvető politikai stratégiáját, egyben önazonosságát illetően; 3. annak veszélyét, hogy a párton belüli viszályt nem lehet belülről rendezni, hanem külső tényezőhöz (bírósághoz) kell fordulni.

Az elmúlt tíz évben a Népi Mozgalom Uniója az elnöki párt volt létrehozója, Jacques Chirac, majd az ő utóda, Nicolas Sarkozy alatt. Annyira az, hogy az elődpárt nevét ugyanazzal a betűszóval képezték le, de akkor még ezt jelentette: Unió egy Elnöki Többségért. Az új gaulleisták a világsajtót bejárt botrány idején határozták el magukat a – mint akkor gondolták – megújulásra: 2002-ben a szélsőjobbos Le Pen került be Chirac mellé az államfőválasztás második fordulójába, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavait kétszáz éve hirdető francia demokrácia nagy szégyenére.

Az UMP – afféle „egy a tábor, egy a zászló” alapon – a szélsőségesekkel szembeni jobbközép erőként határozta meg önmagát, majd Sarkozy idején már bukdácsolt, esett-kelt e cél teljesítése közben. Fokozatosan jobbra tolódott, bevándorló-, és iszlámellenessé vált, elhomályosodott a közte és a Nemzeti Front között húzódó, Chirac alatt még villanypásztorral óvott választóvonal. És egyébként sem egy a tábor: vannak más centrista erők is.

A mostani elnökválasztáson a szélsőjobbhoz igazodó, Jean-Francois Copé főtitkár vezette szárny kerekedett felül a mérsékeltekkel szemben. Ám a biztosíték talán sosem – vagy egyelőre biztosan nem – csapódott volna ki, ha 1. az aktivisták leadott 176 ezer szavazatát anélkül össze tudták volna számolni, hogy ahhoz ne fűződjék kölcsönösen a csalás vádja (összehasonlításul: az olasz balközép Demokrata Pártnál hárommillió voksot adtak le); 2. Copé és riválisa, Francois Fillon exkormányfő eredményét nem egy hajszál választaná el egymástól, vagyis ha a csalások ügye nem a legalapvetőbb legitimitási kérdést vetné fel. Egy korántsem kizárható epizódot pedig bőven tartogathat még a francia szappanopera. Az önkéntesen „Elba szigetére” távozott Sarkozy visszatérését a nagypolitikába, hogy – régi-új megmentőként – 2017-ben ismét megkísérelje az Élysée-palota bevételét.