Lehúzzák a kocsi ablakát, és kiszólnak, hogy ki vagy rúgva, neked már be sem kell ülnöd – ha nem is pontosan így, de majdnem ilyen dicstelenül ért véget az egri Dobó István vármúzeum fél évvel ezelőtt kinevezett igazgatójának pályafutása. Reggel még úgy tudta, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériumába indul egyeztetni az intézmény átadásáról és átvételéről, öltönyt vett, nyakkendőt is kötött, aztán szóltak neki, hogy már nem kell mennie. 

Egy sebtiben összerántott dolgozói értekezleten olvasták fel a verdiktet, indoklás nélkül. Magyarázat nincs, az igazgató nyilvános kivégzésről beszél, s azt mondja, talán az lehetett vele a baj, hogy döntéseinél a szakmai érveket tartotta szem előtt bizonyos „vezetői utasítások” végrehajtása helyett. Elődjét, egy ifjú titánt, a helyi legendárium szerint úgy tették lapátra, hogy hivatalos konferenciára Lengyelországba küldték, aztán mire hazaért, a magasabb vezetői megbízatása megszűnt. A titkárnő szépen kirakta a szobájából a fikuszt, és kitette a kardigánját a folyosói fogasra.

Na jó, a fikusz lehet, hogy túlzás. Városi legenda.

Az viszont tényleg rejtély, hogy miért nem sikerül az ország harmadik leglátogatottabb múzeumába immár harmadik éve kinevezni olyan igazgatót, akinek nem a megbízási szerződését hosszabbítgatják félévente, vagy ha már kinevezték, nem teszik lapátra pár hónap múlva. Hadiállapot ez, pedig most a török se fenyeget.

– Van állásod? – Nem tudom, reggel még volt... – ezt a kedélyes párbeszédet hallottam a minap egy tárlatnyitón, ahol két múzeumigazgató beszélgetett egymással. Nagy a bizonytalanság, a megyei önkormányzatoktól hamarosan a városokhoz kerülnek át az intézmények, úgy lehet megszabadulni emberektől, hogy még indokolni sem kell. De hát már az is egyfajta paradoxon, hogy egyáltalán vannak még múzeumok nálunk, elvégre hasznot nem hoznak, csak viszik a pénzt. Ott, ahol mindent kilóra és haszonra mérnek, vajon mit érhet Gárdonyi pennája, Móricz szekreterje, Ozorai Pipó kéziratos levele?

Megkapta a selyemzsinórt a minap a szegedi szabadtéri játékok igazgatója is, akinek „bűnét” legalább ismerjük: egy az intézménye által fémjelzett kiállítás képeinek válogatásánál nem volt elég óvatos. Az került a palacsintába – illetve a tányérra –, aminek nem lett volna szabad odakerülnie. S mit tesz ilyenkor egy rendes jobboldali szegedi önkormányzati képviselő? Gyorsan telefonál Egerbe, felhívja köztudottan jobboldali kötődésű színész barátját, aki szabadtéri játékok szervezésében is jártas, bár abban mostanság nem túl sikeres, s megkérdezi, lenne-e kedve a feladathoz.

Neki meg lenne. Sőt, azt külön is hangsúlyozza a gyorsan nyélbe ütött bizottsági meghallgatáson, hogy Kerényi Imrét mesterének tartja. Úgy látszik, ez is szakmai érvnek számít mostanság egy igazgatói kinevezésnél.

Mindegy is. Kocsiablak leteker, fikusz mehet a folyosóra.