Hitelesek és hiteltelenek
Ugyanazon a napon, amikor Varga Mihály, az EU/IMF-hiteltárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszter közölte megvilágosodását, amely szerint az is lehet eredmény, ha nem születik megállapodás, hírül vehettük, hogy „hasít” a magyar euróalapú államkötvény: első körös kétszázmilliós kínálatából alig egy hét alatt több mint tízmillió euró értékben kötöttek le.
A kormány a pénzügyekben leghitelesebb tagjával kezdte tehát adagoltatni a piaci szereplőknek, amit tudtunk: nem lesz IMF/EU-megállapodás. Betetőzése ez annak a költséges, egyéves bohóctréfának, amelyet a kabinet űz nemcsak a nemzetközi pénzügyi szervezettel és az unióval, hanem leginkább a magyar polgárral, aki mindennek az árát majd megfizeti.
A két hír szorosan összefügg, amit bizonyít Giró-Szász András kormányszóvivő rapid, de annál felhőtlenebb optimizmusa: az eurókötvény sikere igazolja, hogy a piac bízik a magyar államban és a magyar gazdaságban. (Értsd: IMF nélkül is.) Csak azt nem mondja meg, mibe kerül ez. Mert a pénznek akkor is ára van, ha az IMF adja (a szabadpiaci árhoz képest olcsón), és akkor is, ha a magyar állam ígér termetes kamatot a kötvényvásárlóknak, amit lejáratkor – három év múlva – valamiből ki kell fizetni.
A kormány az eladósodottság felelőtlen növeléséért plakátozza ki baloldali–liberális elődjeit, miközben maga is újabb és újabb adósságokba veri az országot – csak éppen megfizethetetlen felárral. Amúgy sem az országot, sem a magánembereket illetően nem önmagában az eladósodottsággal vagy a hitellel volna baj, hanem azzal, hogy nincs és minden jel szerint nem is lesz miből visszafizetni. Nem gondolhatjuk, hogy az állam vagy a magánszemélyek pezsgős-kaviáros vacsorákra vették fel a kölcsönöket bármikor is.
A kormány a 2008-as hirtelen IMF-kölcsönnel nem termelő beruházásokat finanszírozott, hanem az ország fizetőképességét tartotta meg. A most bajban lévő polgárok hitelének nagyon nagy része pedig beépült az ország nemzeti vagyonába: lakás, autó, vendéglő lett belőle. Abban a hitben vették fel a pénzt, hogy tervezhető marad a jövő, stabil a munkahely, a jövedelem – törleszthető a részlet. Nem elherdálták, hanem saját, kamattal megterhelt jövőbeli munkájuk árát fektették be. Ez a befektetés értékelődött az eddiginél is lejjebb, nyomorúságos szintre az utóbbi két évben.
A kormány azért nem akar IMF-pénzt felvenni, mert annak feltétele volna a hagyományos, kiszámítható gazdaságpolitika. S amennyire ilyen nincs, olyannyira szállt el annak a reménye is, hogy belátható időn belül kiszámítható élete legyen a dolgozni akaró polgárnak. Mint ahogyan Varga Mihály szavahihetősége is erősen megkopott. Annyira legalábbis, hogy a recessziósnak jelzett jövő tudatában kétkedéssel fogadjuk, miszerint Magyarország három-öt év alatt visszaépíti az elmúlt években elvesztett kapacitásait, és fel tud zárkózni a visegrádi országokhoz. Ezt még akkor sem ígérhetné, ha a 2014-es kormányváltás rémálma gyötörné.
