A sárga csekk körüli mizéria kapcsán az embernek kedve támadna bemutatkozni az érintett cégeknek: jó napot kívánok, én vagyok az ügyfél! Én fizetek, önök itt, kérem, belőlem élnek. E bemutatkozást pedig mind a szolgáltatók, mind a posta illetékeseinek el tudnánk mondani.

Hiába állítják a szolgáltatók, hogy világszerte az fizet egy pénzügyi szolgáltatásért, aki küldi a pénzt – Magyarországon évtizedes tradíció, hogy a sárga csekk befizetéséért nem az ügyfél fizet. Legalábbis közvetlenül nem, ami természetesen nem jelenti azt, hogy áttételesen a tarifákon keresztül nem fizet akár többet is egy utalásért. A számlák kiegyenlítésének pénzügyi költségeit ugyanis a cégek beépítik az áraikba, ezt a szabályozók is elismerik mint valós költségelemet, mert hiszen az is. A mostani rendszerrel azok veszítenek, akik a cégek számára olcsóbb befizetési módot választanak, és nem kapnak ezért kedvezményt. A tranzakciós illeték bevezetése sajátos tili-tolit eredményezett az állam, a szolgáltatók és az ügyfelek között, amibe most beszállt a posta is.

A magyar rutinunk azt mondatja velünk, hogy egy itt a piros, hol a piros partit látunk, amelynek a végén valahogy majd mégis csak a mi zsebünkből veszik ki a pénzt. Csak még nem tudjuk, hogyan. Mert amiképpen ingyen ebéd, úgy ingyenes csekkbefizetés sincs. A sárga csekk drágításából, a fehér csekk bevezetéséből az látszik, hogy a posta igyekszik kihasználni a helyzetet piaci pozíciója megerősítésére. Ez önmagában még nem baj. Megvan az a hivatal, amely megvizsgálhatja, hogy visszaél-e az erőfölényével. Ettől függetlenül a tranzakciós illetékről világosan látszik, hogy azt lenyelni senki sem akarja, ehelyett – mint a forró krumplit – igyekszik a másik markába dobni.