De a papírjai rendben voltak, nem volt miért benyitnia a címeres tábla melletti kapun. Amióta tavaly előléptették a cégnél, egyszer meghívták az október huszonharmadiki fogadásra. De nem ért rá, meg már nem is tudta, miről beszélgessen az állami magyarokkal. Nemrég megkérdezte a francia igazgatója, hogy most végül Magyarország köztársaság vagy sem? Hirtelenében nem tudott mit válaszolni, zavartan magyarázgatta volna, hogy nem, de azért igen, ám az igazgató tapintatosan témát váltott.

Kezdetben a szerény fizetéséből havonta hazarepült, idővel egyre ritkábban tette, pedig most már akár hetente is futná a repülőjegyre. Karácsonykor azért mindig hazament, kivéve a legutóbbi évet, amikor két kolléganőjével Indonéziában töltötte az ünnepeket. Rossz lelkiismerettel tette, egyfajta lázadásnak érezte, de a hideg, nyirkos, fénytelen őszi hónapok után leküzdhetetlen vágyat érzett két hét napsütés után. Persze ha kis fizetésből és két gyerekkel élnék otthon, valahogy csak leküzdeném ezt a vágyat, gondolta némi önváddal. De lassan negyvenéves, gyermektelen, elvált asszony, jó állásban, egy gazdag nyugat-európai országban. Abban a környezetben, ahol él, két hét Indonézia nem számít luxusnak, s a karácsonyt kevesen töltik szűk családi körben.

Januárban azért kihozatta az anyját, azaz küldött neki egy repülőjegyet. A mama nem érezte jól magát a minimalista stílusban berendezett, hűvös és tágas lakásban. Folyton feljebb csavarta a fűtésszabályozót, viszont sokallta a sarki szupermarket árait, s az arab negyed olcsó élelmiszerboltjaiba járt bevásárolni. Legfőképp pedig hiányoztak az unokái, négy unoka két fiútól, örök szeretet és aggódás forrásai. A neked miért nincs gyereked kérdése örökké ott lógott a levegőben. Végül egy korábbi időpontra kellett átírni a repülőjegyet, azaz eldobni a régit és venni egy újat, de ezt nem mondta meg a mamának. Ő az anyját régi gyermekkori emlékekről kérdezte volna, családi történetekről, egyetlen dzsentri őse, egy hírhedten mulatozó ükapa párbajairól és a százesztendős, megfakult fényképeken feszengő egyéb felmenők, rokonok egykori életéről. A mamát viszont a legfrissebb otthoni események izgatták, esténként az unokáival szkájpolt, és lázasan kommentálta a magyarországi napi híreket. Ő már nemigen értette a rövidítéseket, összekeverte egymással a politikusok neveit, s furcsállotta a heves, szinte gyűlölködő szenvedélyt, amely még a nyugdíjas tanárnő anyját is magával ragadta.

Ahogy teltek a kinti évek, sok minden természetessé vált számára, amit otthon nem tartott annak. Soha nem mond rosszat a kollégáiról és ismerőseiről azok háta mögött. Sőt, igyekszik nem is gondolni róluk semmi kellemetlent, mert sokkal derűsebb az élete, ha jóhiszeműséget feltételez a környezetéről. Nem tesz negatív megjegyzést egyetlen embercsoportra sem. Bár legalább húsz beosztottja van, nem foglalkozik azzal, melyikük mennyit keres, kivel él, miben hisz, vagy nem hisz. Tud pálcikával enni, igyekszik mielőbb válaszolni minden e-mailre és telefonhívásra.

És mert a magányos esték hosszúak és üresek, tavaly belépett a helyi dominikánus templom női énekkarába. Hajdan zenei általánosba járt, karénekes volt, s a gimnáziumi kórusban is énekelt. Aztán eltelt két évtized zene nélkül.Most izgalomtól égve ment el az első próbára. A fojtott hivatali tónushoz, a kontinentális angol mondatokhoz fásult hangjából lassan előbújt a csengő szoprán. Minden próbán jobban és jobban énekel, minden próba, templomi mise és fellépés után elégedettebb a hangjával. Kórustársait is megkedvelte. Van köztük Fülöp-szigetekről való takarítónő, termetes kongói asszonyság, mélyen vallásos lengyel lány és egy holland ügyvédnő. A kórusvezető fiatal szerzetes,második generációs vietnami bevándorló, szülei „csónakos emberként” menekültek el, amikor Saigon elesett. Vagy felszabadult, kinek hogy tetszik.

Nyár elején, egy próba után arról beszélgettek, ki hova megy nyaralni. Ő elmondta, hogy Magyarországra utazik két hétre. Az ügyvédnő száján szinte önkéntelenül csúszott ki a megjegyzés, „de hiszen ott fasizmus van!”. Szeretett volna felelni valamit erre, hogy nem, hogy ez más, meg bonyolultabb a dolog, de nem találta a szavakat, s tehetetlenségében elsírta magát. Könnyein át látta, hogy az asszonyt félrevonták, valamit sustorogtak a fülébe, nyilván bocsánatkérésre győzködték. Amit az végül a politikai korrektség szánalmas paródiájával meg is tett. Bocsáss meg drágám, nem akartam megsérteni az érzéseidet, honnan is tudnánk innen, mi az igazság ott nálatok, ilyeneket mondott, jobb meggyőződés nélkül.

A helyzetet az örökké vidám kongói asszony mentette meg. Majd elmegyünk énekelni Magyarországra, Kongóba, Vietnamba, mindenhova, ahol baj van, s a hangunk elűzi az ártó szellemeket!

*A szerző közíró.