Most már minden világos: a jelenlegi rezsimben azoknak a művészeknek a létfeltételei és működési feltételei lesznek biztosítva, akiket a Magyar Művészeti Akadémia kegyel és befogad. Akiket nem, azoké nem.

A befogadás tekintetében az akadémia elnöke, Fekete György a legautentikusabb forrás. Ő pedig leszögezte: az akadémiai tagság feltétele „a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség...” aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem. Az akadémiának a „nemzeti gondolkodású” alkotók lesznek a tagjai, „a nemzeti gondolkodású alkotó alatt azt értem, aki elsősorban a magyar nemzet problémáival foglalkozik”. (Demokrata, 2012. november 21.)

Tudjuk, kik azok, akik nem ilyenek: Madách Imre, Márai Sándor, Berzsenyi Dániel, József Attila stb., stb. Márai, aki a nemzetállami keretek feloldásában látta Európa és az európai nemzetek túlélésének egyetlen esélyét, évtizedeken át gyalázta külföldön az összes általa ismert magyarországi rezsimet, főleg a keresztény-nemzetit és a kommunistát. Éppoly szörnyű dolgokat írt a magyar társadalomról, mint Berzsenyi, Kölcsey, Ady, József Attila, és kifejezetten tagadta, hogy elsősorban magyar lenne. Így: „Én magyar vagyok, és keresztény, de elsőbbrendűen vagyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék – mint ahogy követelték nemrégen! –, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” Ezt 1945-ben írta, és az a „nemrégen”, amikor emberi volta rovására követelték tőle (mint mindenkitől), hogy magyar legyen, az a mai rezsim előképeként szolgáló, Márai által mélységesen gyűlölt keresztény-nemzeti kurzus volt. Az a kurzus, melyben nemzetgyalázókként mocskolták és bíróság elé állították a népi írók és az urbánus írók javát Déry Tibortól Illyés Gyuláig.

A kommunisták sem maradtak el mögöttük. „Ne számítsanak támogatásra azok, akik a hazájukat külföldön mocskolják” – ez Aczél György tipikus szövege volt. Mindenki tipikus szövege, aki egy ideológia, egy rezsim számára akarja kisajátítani az országot. Abszolút nemzetközi szöveg, a Feketééhez hasonló felfogású emberek Romániában is, Szlovákiában is, Szerbiában is ezzel tüzelnek a magyar kultúrára és a rezsimjüket nagyon helyesen külföldön is „gyalázó” magyar művészekre.

Az ember tragédiájában mindenféle szín van, csak magyar nincs. A Tragédia a világtörténelem univerzális rendszereinek problémavilágában mozog, semmiképp sem lehet azt mondani rá, hogy „elsősorban a magyar nemzet problémáival foglalkozik”. A művészet a részben ragadja meg az egészet. Úgy teszi átélhetővé, érzékivé, érzelmileg telítetté, egyetemesen is és mindenféle más részben is érvényessé. Így szól a Tragédia rólunk, magyarokról is, miként mindenkiről. Hogy egy művész elsősorban a világ vagy a nemzete problémáival foglalkozik-e, a résszel vagy az egésszel, ez értelmetlen kérdés, amit csak azok tesznek föl, akiknek fogalmuk sincs a művészet mibenlétéről. Akik állagvédő, rezsimvédő, ideologikus pszeudoművészetet művelnek és pártolnak. A középszernek ez áll jól. Sok művészetellenes kultúrbürokrata vétetett a reménytelen középszerből Kádár alatt is. Fekete György is a helyén van.

Az ember tragédiája (rendező Alföldi Róbert) nem felelne meg