Néha még a megszokott hőzöngésnél is jobban idegesít, amikor a kormány kommunikációja kenetteljesre vált. A „rendszer marad” legalább tiszta beszéd. Amikor azonban azt olvasom, hogy „a kormány elismeri és nagyra értékeli az alapítványi és magániskolákban folyó, a hátrányos gyerekek felzárkóztatását, tehetséggondozását szolgáló áldozatkész pedagógiai tevékenységét”, abba beleborsódzik a hátam.

Tekintve, hogy a kormány éppen most teszi tönkre ezeket az iskolákat. November utolsó napjaiban még senki sem tud semmi konkrétumot arról, ugyan miből és milyen rendszerben működnek a következő évben – pláne, hogy az önkormányzatiból január elsejével államivá váló iskolák sorsa körül is sűrű egyelőre a homály. Ám hogy milyen sors vár rájuk, azt előrevetíti az ország egyik legismertebb felzárkóztató intézményének kétségbeesett felhívása. A mélyszegénységben élő cigány gyerekek esélyhez juttatására alakult intézmény fenntartója az egyházi törvény átírásakor elvesztette bevett besorolását, így az iskola ma korábbi költségvetésének harmadából vegetál. A rolót majd heteken belül saját kezével húzza le az állam, amikor a soros ellenőrzéskor fölfedezi, hogy pénz híján nem foglalkoztatnak kellő számú szaktanárt.

Tény persze, hogy az oktatási kormányzat sosem rejtette véka alá, milyen kevéssé kedvesek a szívének az alternatív iskolák. Az ott folyó tanítás ugyanis éppen ellentétes azzal az ideállal, amelyet Hoffmann Rózsáék az új alaptantervbe belepasszíroztak: a tételes tudás helyett a személyiség fejlesztése áll az első helyen, mindenki a maga tempójában, elfogadó környezetben, a valódi tudásra koncentrálva haladhat, nem büntetnek, hanem motiválnak, nem sulykolnak, hanem fölkeltik az érdeklődést. Ezek olyan iskolák, amilyeneknek ott kellene állniuk minden sarkon, hogy az összes gyerek jó minőségű, az élet minden kihívására felkészítő oktatást kaphasson bennük. Ezzel szemben a családok most csak két módon juthatnak hozzá ilyen oktatáshoz: ha egy alapítványi keretek között működő intézmény valahogy biztosítja nekik, vagy ha egy magániskolában megfizetik.

Minthogy a kétharmad célcsoportjában, a tehetős közép- és felsőosztályban nagyon is népszerűek ezek az alternatív iskolák, a kormány eddig nem indított nyílt harcot ellenük. A csöndes kivéreztetés taktikáját követi. Miközben visszatartja és egyre faragja a támogatást, a szabályok átírásával is nehezíti a külön úton járók dolgát. Azok az intézmények, ahol a szülők nem tudnak mélyen a zsebükbe nyúlni, hamarosan bedobják majd a törülközőt. És akkor az immár államosított, olcsóbb működésre kényszerített, de az egyenlőtlenségeket több évtizede változatlan formában magával hurcoló iskolarendszer megmutathatja, képes-e saját keretei között egyformán esélyt adó oktatást adni szegénynek, gazdagnak, iskolázatlan vagy épp művelt család gyerekének, eleve vesztesnek és annak, aki mindig is megtalálta a módját, hogy a közösből biztosítson magának előnyöket.