Műakadémia. Alighanem így fogja nevezni a népnyelv az alkotmány által köztestületi jogokkal felruházott egykori baráti kört, amely hamarosan megkerülhetetlen hatalommá válik a hazai kulturális életben. Díjakat és címeket oszt, jelentős pénz fölött rendelkezik, gazdája lesz a Vigadónak és a Műcsarnoknak, és persze lesznek tagjai is, tisztes javadalommal, mint a „rendes” Akadémiának. Egy különbség lesz csak: hogy míg a tudományos Akadémia tagságának teljesítménye objektív módon mérhető, addig a művészet egészen más kávéház. Példának okáért mert a kortársak értékítéletét gyakran írja át az utókor, a generációk tudását összegző kánon.

Most egy jól körülhatárolható ideológia mentén szerveződött kör kerül egyeduralkodó helyzetbe a magyar kultúrában. De a helyzet igazi nyertese a kormány. Egyrészt a jövőben erre a sajátos köztestületre mutogathat, amikor a kiéheztetett művésztársadalom a költségvetési filléreken marakodik: de hisz ők tehetnek róla, ők javasolták. Másrészt ideig-óráig jóllakatja a „társutas értelmiséget” – azokat a művészeket, akik rezsimeken átívelve hűek voltak hozzá, támogatták politikai törekvéseit, személyiségük súlyával növelték hitelességét.

És a neheze csak most jön.

A testület dönt majd: kit vegyen föl, mert ki érdemelte ki, kit érdemes és ki éri meg. A művészek is döntésre kényszerülnek: fogadják el, utasítsák vissza, ácsingózzanak vagy törleszkedjenek.

Az árkok szakadékokká mélyülnek, az ideológiai küzdelem kenyérharccá egyszerűsödik.

Egyvalaki nézi majd a kibicek nyugalmával ezt az egészet.

Gulyás Gábor, aki a Műcsarnok vezetői posztjáról lemondva tiszta helyzetet teremtett. Látja a jövőt a Hősök terén, és nem kér belőle.