A minap otthon voltam Egerben, beültem egy kisvendéglőbe, s amikor a pincér megjelent az asztalomnál, nagyot néztem: nocsak, ez a Takács. Ezt dünnyögtem, nocsak, hiszen ez a Takács a negyedik céből. Tízéves koromban láttam utoljára, amikor negyedikesek voltunk, de ráismertem azonnal az elálló füleiről, meg a nevetős szeméről.

– Mit parancsol, uram? Vacsorázni is óhajt, hozhatok étlapot? – kérdezte, én meg majdnem felrikkantottam, ne viccelj, mit uramozol te engem, nem ismersz meg? De visszafogtam magam, mert láttam, hogy már nem olyan nevetős a szeme, mint régen, hanem éppen úgy nézett ki, mint annak idején az apja. Az volt ilyen fásult és keserű arcú mindig.

– Egy sört kérek, s eszem is valamit – mondtam neki, mire komoran bólintott:

– Igenis, uram – dörmögte, s otthagyott.

De amikor visszajött, már nem bírtam magammal. Azt akartam, tudja meg, hogy én bizonyos értelemben a tanítványa vagyok, s ne uramozzon már itt engem... Úgyhogy amikor elém rakta az étlapot meg a sört, rámosolyogtam, s azt mondtam neki, hogy egy vajas kenyeret kérek, de megfordítva.

– Tessék? – nézett rám Takács. Pontosabban szólva végigmért a pincéreknek azzal a világszerte egyforma, hirtelen kiélesedő, figyelmes tekintetével, amelyet csak a problémás vendégeknek tartanak fönt. Olyankor szinte látni a szemükben, ahogy ráfókuszálnak az idegen arcra, s megjegyzik maguknak: aha, a hatos asztalnál vigyázni kell, ott óvatosnak kell lenni, ott ül az ügyeteles napi hülye. Hiszen minden napra akad egy hülye, tudja minden pincér.

– Vajas kenyeret kérek, megfordítva – ismételtem meg, mire megállt a kezében a ceruza.

– Mi lenne az, uram? – kérdezte, s láttam rajta, hogy nem tudja. Tényleg nem tudja.

Pedig én soha nem felejtettem el neki! Hiszen a napköziben, amikor megjött az uzsonna, a Takács mindig fordítva ette a vajas kenyeret, úgy értem, lefelé fordította a vajas felével. Ha üresen hozták, már fordította is azonnal, de ha adtak hozzá szalámit, azt először leette róla, aztán hopp, megfordította a kenyeret rögtön. Nem értettem, mit csinál. És sokáig nem mertem tőle megkérdezni, mert ő a nagyhangú és vicces fiúk közé tartozott, nem voltunk egy súlycsoportban. Hónapokig némán néztem, ahogy fordítva eszi a megkent kenyereket, míg egyszer nagy levegőt vettem, s megkérdeztem:

– Miért fordítod meg a kenyeret? Úgy jobb az íze?

– Á, nem – mondta.

– Nem? – kérdeztem, mire megrázta a fejét:

– Egyáltalán nem.

– Hát akkor miért? Miért fordítod meg? – értetlenkedtem, mire megvonta a vállát:

– Mert így másképp néz ki, mint a többi.

Máig emlékszem arra a döbbenetes érzésre, ami akkor végigfutott rajtam – szerintem ezt hívják katarzisnak. S hányszor, de hányszor eszembe jutott ez a jelenet azóta! Elnéztem magam körül a dolgok kusza rendjét, s ha nem értettem valamit, eszembe jutott mindig a Takács: fordítsuk meg ezt a dolgot, s nézzük meg a másik oldaláról... Alig tanultam ennél fontosabbat egész életemben. S most ott állt előttem gyerekkorom filozófusa, nem emlékezett semmire, csak nézett rám szúrós szemmel, s egyszerre csak lebiggyesztette a szája szélét... Ó, igen, minden napra akad egy hülye – ez volt fásult, keserű arcára írva –, de majd óvatos leszek... Ha majd hozom a számlát, vigyázok vele.