Leplezetlen kárörömmel figyelem a fejleményeket. Liberális vagyok, és környezetvédelemmel foglalkozom. Hiszek a kapitalizmusban, a fejlődés nyugati modelljében és a képviseleti demokráciában. A környezetvédelmet tudományos alapokon nyugvó szakpolitikának tekintem, nem a fogyasztói társadalom elleni harcban használatos bikacsöknek. Támogatom az atomenergia békés célú felhasználását, ezen belül a paksi atomerőmű két új blokkjának felépítését. Elhűlve szemléltem az elmúlt években Schiffer Andrásnak a Jobbikot idéző elitellenes dühét, Scheiring Gábor szélsőbalos kirohanásait. Lemondóan bólogattam, mikor az „elmúltnyolcév” kormányzati köreibe nagyon is integrálódott Karácsony Gergő 2010-ben azzal indokolta politikusi pályára lépését, hogy most már aztán eddig és ne tovább. Természetesnek – hovatovább örömtelinek – tartom, hogy vannak pártok, amelyeknek céljai, értékei ellentétesek az enyémekkel. Azonban az LMP az, amely leginkább elszívja a levegőt egy a magyar parlamentből ma még (és persze már) hiányzó szabadelvű politikai formáció létrejötte, illetve megerősödése elől.

Azt hiszem, kitalálható az eddig leírtak alapján, hogy szerintem az LMP a saját szempontjából hibás döntést hozott, és minden eddiginél nagyobb a valószínűsége, hogy felmorzsolódik. A velem egyetértők többsége ugyanakkor meggyőződésem szerint téves párhuzamot lát a Szabad Demokraták Szövetsége elmúlt húszéves története és a „zöldek” mostani dilemmái között. Mondják, ahogy az SZDSZ, úgy az LMP sem lehet képes önálló pólust alkotni, viszont demokrata pártokként kötelességük a baloldali egységfront részévé válni.

Mikor az SZDSZ-ben először kiéleződött ez a vita a kilencvenes évek elején, az SZDSZ nagy párt volt. Pólusképző erő. Az MSZP-vel 1994-ben feleslegesen megkötött koalíció után ezt a pozícióját adta föl szép lassan, lépésről lépésre, négy év alatt.

Első ránézésre izgalmasabbnak és ésszerűbbnek tűnik az 1998 és 2010 közötti, összezsugorodott SZDSZ párhuzamba állítása az LMP-vel. A szabad demokraták helyzete ebben a korszakban részben könnyebb volt, mint ma Schifferéké, mert az akkori választási rendszer nem kényszerítette a választások előtti összefogásra, közös indulásra az aspiránsokat, mindössze az első forduló után összefogó, egymásnak kölcsönösen visszalépő pártokat jutalmazta. Példa erre a Fidesz–MPP és az FKGP ’98-as, az MSZP és az SZDSZ 2002-es és 2006-os szövetsége. Egy párt szempontjából az sem volt tragédia, ha ilyen szövetséget nem kötött. Az LMP 2010-ben visszalépések nélkül alakíthatott 16 fős frakciót, az MDF 2006-ban 11 főset. Az SZDSZ ’98-ban ugyan a legtöbb helyen visszalépett az MSZP javára, és viszonzásként az is visszalépett neki itt-ott, de a liberálisok így is mindössze kettő pluszhelyhez jutottak ezzel (összesen 24-hez). Mindegyik eset korrekt méretű frakciót eredményezett, de ez 2014-ben már csak történelem lesz. A Fidesz által többpárti konszenzus nélkül meghozott, folyamatosan toldozott-foldozott választási törvény értelmében a parlament összetételében az egyéni képviselők súlya jelentősen nő a listás helyek rovására, a vesztesek kompenzálása pedig drasztikusan csökken. Vagyis egy olyan erő, amely nem képes egyéni helyeket nyerni, valós támogatottságánál lényegesen rosszabb mandátumarányra számíthat. Az LMP a mai támogatottsága alapján 5-8 fővel lenne jelen a következő parlamentben, ha egyáltalán bekerül. Egy ilyen törpefrakció pedig kevéssé tűnik működőképesnek, pláne komolyan vehetőnek. Más szempontból azonban az LMP van lényegesen könnyebb helyzetben, mint annak idején az SZDSZ, melynek számára ugyanis egyetlen szövetséges, a 30-40%-os MSZP jött szóba, egy ekkora párttal való együttműködés pedig óhatatlanul alárendelt szerepet jelent. Ezt fokozta az a politikai ár, amelyet a diktatúra utódpártjának „barátságáért” fizetni kellett. Most az LMP nem egy nagy párttal, hanem egy bizonytalan kontúrú és egyelőre meghatározatlan támogatottságú, amorf konglomerátummal kezdhetett volna tárgyalásokat. Márpedig akkor lehet a legjobb, egyszersmind legigazságosabb, a felek által leginkább tiszteletben tartott megállapodást kötni, amikor a későbbi erőviszonyok még nehezen megjósolhatóak (lásd Ellenzéki Kerekasztal, 1989). Az LMP-nek, amely egyelőre az egyetlen – de mindenképp az első – párt lett volna az Együtt 2014 közelében, bőven lett volna módja pozícióját erősíteni akkorra, mikor majd az Együtt 2014 tagszervezeteivel közösen meg kell állapodniuk. Nehéz elképzelni, hogy a Bajnai Gordon fémjelezte mozgalommal együttműködő LMP emiatt gyengült volna az elkövetkező évben. A november 19-i döntés után viszont jelentős a veszélye, hogy a többségükben kormányváltást kívánó szavazóinak jelentékeny része elpártol tőle, hiszen a formálódó mozgalom immár komoly riválisa a zöldeknek. Lehet, hogy az Együtt 2014 hamarosan kipukkad, ügyes politizálással azonban valószínűleg kivédhető lett volna, hogy ezzel az LMP is komoly presztízsveszteséget szenvedjen el. Sőt, ez esetben a szétdőlő csoportosulás támogatói könnyen megszerezhető új választói bázist jelenthettek volna. Röviden: szerintem a Lehet Más a Politika nem fogja megugrani az 5%-os küszöböt.

Tudatosan mellőztem egy érvet: hogy az LMP-nek „az ország érdekében” kellene az ellenzéki összefogásra törekednie, hisz Orbán Viktor csak így váltható le. Mindig is értelmetlennek éreztem a párt- és az „országérdek” szembeállítását egy párt stratégiájáról szóló vitában. Aki hisz a pártjában, nem gondolhat mást, mint hogy annak erősödése egybevág a hazája érdekével. Én azt gondolom, hogy a győztes irányvonal jelenleg nem szolgálja az LMP érdekét. (Ettől még fontosabbnak látom, mint a rendszerváltás óta valaha, hogy a regnáló kormány a következő választáson megbukjék.)

Tehát a Lehet Más a Politika mostani helyzetét újnak, egyedinek látom. A kongresszust megelőző hetekben, hónapokban sok minden felszínre került az „ökopárt” belső életéből. A hírekben is megjelent, hogy az alapszabály aránytalanul felülreprezentálja a kisebb (általában vidéki) csoportokat a nagyobbakkal (általában budapestiekkel) szemben. Az egyébként bármifajta választott tisztség nélküli Schiffer András pedig hihetetlen intenzitással járta az ország alapszerveit és erősítette hátországát. Jól emlékszem, mi folyt az SZDSZ-ben. Ugyanez. Nyilvánvaló, hogy egy többé-kevésbé demokratikusan működő szervezetben a belső erőpróbákat a szorgalmasabb, a dörzsöltebb, a gátlástalanabb szokta megnyerni. Ez a győzelem azonban semmit sem mond a vele uralkodóvá váló politikai irány valós erejéről és lehetőségeiről. A választásokon ugyanis nem csak a küldöttek szavaznak…

A szerző mérnök, az SZDSZ volt tagja és alkalmazottja

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.