Megőrjítette fél Európát a katalán kormánypárt, amikor szeptemberben váratlanul radikális fordulatot hajtott végre, és függetlenségi hadjáratba kezdett. Brüsszeli bürokraták vakarták a fejüket tanácstalanul, hogy mit kezdjenek egy Spanyolországon kívüli, de az Európai Unión belüli új országgal. A skótok verték a mellüket, hogy bezzeg ők már meg is állapodtak a britekkel a referendumról, az unión belüli egyéb kisebbségek, Lajtán innen és Lajtán túl, felkapták a fejüket, hogy hátha számukra is tanulságos lesz a katalán kísérlet. Megélénkült a nemzeti rajongókör is, méltatva, hogy végre itt egy kis nép, amely kész harcolni az önállóságáért, és csak azért sem adja fel nemzeti hagyományait a nagy európai olvasztótégelyben.

Hát most mindenkinek jól fel van adva a lecke. Főként az előrehozott választást kiíró és a függetlenségi kalandba bocsátkozó katalán kormánypártnak. Az eddig mérsékelt és kiszámítható jobbközéppártnak számító Convergenciai Unió úgy győzött, hogy valójában vesztett: kevesebb szavazatot kapott, mint két éve. Viszont kikaparta a gesztenyét saját belső riválisának, a tartomány függetlenségéért évtizedek óta harciasan kampányoló, baloldali Esquerra Republicana-nak (ERC). Felér egy fiaskóval, hogy Artur Mas pártja nemhogy abszolút többséget nem szerzett, de még kormányozni is nehezen fog tudni tovább, ehhez ugyanis szövetségesek kellenek.

Ám a két győztes, a jobbközép, vállalkozó- és tőkebarát CiU és a baloldali, társadalmi igazságosságot követelő ERC körülbelül olyanok, mint a tűz és a víz, ahol az egyik megszorítást követel, ott a másik osztogatna, ahol az egyik adót emel, ott a másik csökkentene. Az egyetlen téma, ami – legalábbis egyelőre – összeköti őket, az a függetlenségi kampány. De azzal kapcsolatban, hogy hogyan működtetnék a tartományt, netán az országot, földrésznyiek a különbségek. Így aztán könnyen lehet, hogy a jelen vitái miatt egyelőre jegelni kell a jövő terveit. Mondogatják már a mérsékelt nacionalisták, hogy talán elsietett volt a mostani választás, mert politikai zsákutcába manőverezték magukat: a két országos párt, a konzervatív néppárt és a szocialisták kárörvendve figyelik a fejleményeket, és fityiszt mutatnak a CiU-nak, mely az utóbbi két évben éppen a konzervatívok segítségével kormányzott. Most egyék meg, amit főztek – üzenik Madridból.

Nem véletlen, hogy Spanyolországban nagyon óvatosan bántak eddig az efféle nyílt szavazásokkal az önrendelkezésről. Felvetették már a baszkok is korábban, de végül senki sem merte meglépni, hiába volt a baszk nacionalistáknak abszolút többségük a helyi törvényhozásban. Mert mi van, ha mégsem jön össze az áhított többség? Akkor bizony évtizedekre leszámolhatnak a függetlenség illúziójával, ráadásul elveszítik a politikai ütőkártyát is, amelyet rendre kijátszottak az országos politikában: különböző előjogokért cserébe alkalmi támogatást nyújtottak a központi kormányoknak.

Most új helyzet van. A radikalizálódó függetlenségi retorika radikális – és kellemetlen – társakat adott a korábban ügyesen politizáló mérsékelt nacionalisták mellé Katalóniában és Baszkföldön is. Itt a monarchiaellenes eszmékért és teljes foglalkoztatásért küzdő balosokat, ott a volt ETA-szimpatizánsokat. A szellem valóban kiszabadult a palackból, politikus legyen a talpán, aki parancsolni tud neki.

Talán túlzott a győztesek öröme