Van még egy illúzióm: a könyvespolcokon nincs két ország. Hogy az ízlés dönti el, kit vagy mit olvasunk, s ha úgy jön ki a lépés, akkor Kányádit követheti Parti Nagy, Szilágyi Istvánt Esterházy, és senki nem gondolkodik el azon, hogy vajon melyik akadémia tagja az író, hol is áll világnézetileg. Hogy az ízlés szabadsága mindig le fogja győzni a kultúrpolitika hivatalos szűkkeblűségét.

A kultúra igazi fogyasztójának ez a szabadság magától értetődő, csak a műveletlenek igénylik az irányítást, hogy valaki mondja meg, mit vagy kit kell olvasni, nézni, hallgatni. A kultúra valódi befogadója elolvassa a kritikákat, megnézi a művet, majd kialakítja a saját véleményét. A műveletlen a politikushoz, a tekintélyhez szalad segítségért, de titokban úgyis a mindenkori Győzikéért rajong.

Ezért aztán igazából sosem lesz Nemzeti Könyvtár, legalábbis nem Kerényi felfogásában. Mert a valóban nemzeti sosem sajátítaná ki az ízlés szabadságát. A nemzetinek már az is elég, ha magyarul íródott. Mert a nemzetit nem az jellemzi, hogy minden ízében saját nemzetiségére hivatkozik, amely fogalom (ahogy egyre sűrűbben és sűrűbben használjuk) mint bizonytalanabbá, homályosabbá válik. Illetve egyre biztosabban jelenti ugyanazt: a mi ízlésünk szerint való. A mi protezsáltunk. Aki nélkülünk nem boldogulna. Pedig miért ne lehetne szeretni Makovecz épületeit vagy Deim Pál festményeit? Védelmet hisztérikus elszántsággal többnyire csak a középszer követel magának.

Csakhogy hosszú távon nem nagyon lehet tenni az ízlés szabadsága ellen. Az értékek ellen se. A diktatúráknak sem sikerült. Mert minél hangosabban kiáltják valaki vagy valami mellett, hogy az értékes, annál jobban elfordulnak tőle, mert ha valami jellemző ránk, akkor az, hogy nem szeretjük a kötelezőt. Most épp a Magyar Művészeti Akadémia helyzetbe hozása zajlik, „megkapták” a Műcsarnokot. Sokan mondják, hogy a váltásra azért lehetett szükség, mert ott nem úgy akartak Makovecz-kiállítást rendezni, ahogy a „művészetisek” szerették volna. Illetve, hogy a Mi a magyar? című tárlat maga volt a blaszfémia.

Ha ez így van, akkor sok illúziónk nem lehet afelől, hogy milyen szempontok diktálnak majd az új Műcsarnokban. És a frusztráció ritkán szül halhatatlan dolgokat. Vagy talán a „nemzeti” most csak a kicsinyesség, az „eddig voltatok ti, most mi jövünk” erőszakossága? A bosszú a nemzeti? Szőcs Gézát azért támadták szakmai szervezetek, mert a saját ízlése szerint módosította a József Attila-díjasok szakmai listáját. Most úgy tűnik, az ilyen listaírás pillanatnyi öröme is veszik. Legalább nem kell kihúzni senkit.

De ezt mind túl lehet élni. A Nobel-díjasok között is találni mai szemmel „ismeretlen” szerzőt. Az utókor vállat von és továbblép. Az ízlés szabadsága felől ezek a lépesek egyetlen reakciót váltanak ki: elnéző mosolyt. Mert igenis vicces államilag ízlést szabályozni. Még ha szerényen kultúrafinanszírozásnak hívják is.