A két világháborújuk, a gyarmatbirodalmuk széthullása, a vesztükre törő kommunizmus Európa közepén négy évtizeden át az mind semmi, tisztelt hölgyeim és uraim, ahhoz képest, ami most van. Ezek után még tudták folytatni, hisz lám, itt vagyunk. De ha most nem képesek felismerni, hogy munkaalapú társadalomra van szükség a jóléti alapú rendszerük helyett, ha ezt nem értik meg, vége.

Ezt már megmondtam Tusnádfürdőn, ha emlékeznek rá, csak figyelni kell. Mi ugyanis minden európai országot megelőzően ismertük fel a helyzetet – e gondolatokat forgathatta a fejében Orbán Viktor, amikor csütörtökön és pénteken Brüsszelben végre együtt találta az összes uniós miniszterelnököt, államfőt, akikkel egyébként is beszéde volt már. Lelkiismereti kérdés volt számára, hogy végre szemtől szembe is megmondja. Nem hagyhatja, hogy itt kóvályogjanak a válság kerekasztalainál, miközben egyenesen menni kell, előre.

Aztán végignézett a társaságon, és nem tudta eldönteni, hogy inkább az elfekvőosztályra emlékeztetik, vagy már a halottasházra. Most verje mindegyikük fejét a betonba, hogy megértsék végre: vége? Dolgozni kell. És hinni. Hogy Putyin is ezt mondja, a kínaiak is ezt csinálják. Mi kell még? Fölkészült ő arra, hogy válaszként majd azzal jönnek, hogy az unió vezető országainak a GDP-je most is szépen nő, az övé meg csökken, hogy náluk feleakkora a munkanélküliség, mint nála, viszont cserébe az ő inflációja kétszer akkora, mint ott a lejtőn szokásos, ahol ők, a nyugatiak süllyednek.

Meg hogy náluk választások vannak négyévente, ahol bármi megtörténhet, ami mégiscsak más helyzet, mint amilyen Magyarországon most alakul, és csak hadd mondják, akkor sem olyan időket élünk, amikor akárkit oda lehetne engedni a kormányhoz. Tudta, hogy ilyesmikkel jönnének, sőt Angela Merkeltől kitelik, hogy még gyerekkori keletnémet élményeire is hivatkozik, szóval, végignézett rajtuk, és döntött: még csak nem is elfekvő. Halottasház.

Kicsit könnyebb lett a lelke. Nemhiába mondta már többször, hogy nem kell sajnálni a hanyatló Nyugatot, mert az a világ börtön, „legalábbis kényszerlakhely” volt Magyarország számára. Tudja, hogy a válság után az európai gazdaság fő motorja Közép-Európa lesz, nem déli vagy nyugati országok. Hogy a bábuk úgy vannak felrakva a sakktáblára, hogy Közép-Európa előtt egy nagy emelkedő, Nyugat-Európa számára pedig egy vészesen hanyatló pálya rajzolódik ki.

Akkor most mit kezdjen ezekkel? Még elmondja nekik a munkahelyvédelmi akciót és a nyugdíjak megmentését, meg hogy mit kell csinálni a bankokkal, amikor úgyis egy pénzvilágbirodalom hitelzsinórján függenek? Elmondja, hogy az ő nyugati világukban a hit, a vallás és a teremtés rendjét a vallástalanság és a tudományos világfelfogás, az istentelen kozmosz felé terelik? Minek? Menthetetlen pipogyák.

Amikor mindezt magában levezette, azonnal szót kért. Nem tudta, hogy pontosan hol tartanak a piszmogásban, de abban biztos volt, hogy ez nem befolyásolja az igazát. Magába fojtott minden indulatot, és csak ennyit mondott: Adjanak nekünk sok pénzt! És igaza volt. Minek vinnék a halálba?