Hírlapíró vagyok, közleményeim, könyvecskéim jelennek meg, meglehetős rendszerességgel – különösebb visszhang nélkül. Ha pedig hébe-korba mégis születik egyik-másik általam fabrikált kiadványról valami recenzió, abban ritkán van köszönet. Ha bírálat éri munkásságomat, az általában megsemmisítő.

Nem zavar ez engem, egyrészt, mert szigorú elvem, hogy mindenki azt ír, amit akar, másrészt mindenhez hozzá lehet szokni, harmadrészt, mert tudom, hogy a kritika igazából nem engem céloz, hanem egy összehangolt támadásnak része csupán.

Egyik első könyvemről például az irodalmi hetilapban írta meg kedves kollégám, akivel rendszeresen együtt járok koncertre azóta is, hogy nem írás, végképp nem irodalom, nem érdemelt volna egy féldeci nyomdafestéket sem. Ebben a kötetemben tót származású őseim életéről igyekeztem referálni. Rögtön tudtam tehát, hogy összehangolt támadás indult a szlovákság ellen. Én csak afféle mellékhadszíntér vagyok.

Amikor családom másik ágát bemutató könyvemről a saját lapomban, a saját tárcám alatt írta le egy Erdélyből idetelepedett színházi kollegina, hogy munkásságom botrányos, olvashatatlan és földhöz ragadott, rögtön tudtam, hogy most meg az anyaországi tollforgatók ellen indult összehangolt támadás, s ez a hadművelet nem nélkülöz némi antiszemita felhangot sem.

Amikor pedig – vagy két éve – egy ifjú, ám annál élesebb szemű ítész úrfi Az életszag unalma című recenziójában csak akként aposztrofált, hogy „az újságíró, aki nem tud írni”, nem volt kétséges előttem, hogy összehangolt támadás indult egyrészt a hírlapíró-társadalom, másrészt általában az öregek ellen. Akkori megérzésemet egyébként az eltelt időben lezajlott fejlemények tökéletesen igazolták.

Meg kell azonban mondanom azt is, néhányszor megesett, hogy melegebb szavakkal is nyugtázták munkásságomat. Az elismerő recenziókat azonban szinte kizárólag kedves, régi cimboráim, kenyeres pajtásaim, napi sétatársaim helyezték a lapokban el. Le is vontam a konzekvenciákat; úgy látszik, pökhendi voltam, és azért kellett elszenvednem némi kis penitenciát. Azóta igyekszem magam összeszedni. És lám, rám sincs hederítve azóta.

Csak ezt tudom javallani Semjén Zsoltnak is: barátkozzon. Legyen kedves, nyíltszívű, vagy ha ez nem is megy neki, hát játssza meg. Barátkozzon sokat és jól, járja a várost és járja a vidéket is, üljön be a kocsmákba, elegyedjen szóba boldoggal és boldogtalannal, ne legyen nagyképű, orrát ne hordja fenn, de ne is lógassa alá. Ne akarja a maga álláspontját érvényesíteni soha erővel. Ne éljen vissza hivatalával, ne akarja álláspontját torkán lenyomni senkinek.

Mosolyogjon, de ne vigyorogjon soha, ne a hatalom gőgje süssön mosolyából, hanem a keresztényi szeretet és alázat csupán. Járjon gyalog, hagyja ott szolgálati páncélkocsiját – engem is többen szeretnek, mióta az Audiból kiszálltam. Ne siessen, néha ne is menjen, csak sétáljon, kószáljon, lődörögjön az emberek között. Ne csatlakozzon a hadhoz, csapathoz, ne legyen része fagyos falanxnak; legyen önálló és akkor nem lesz magányos.

Ha vezére talál lenni, az bensőből vezérelje őt. De inkább ne legyen vezére. Ha valaki vezérkedni akarna mellette, azt bátran röhögje körül.

Tanulja meg, hogy sohasem a többség dönt. Hanem mindig az igazság, az emberség, az értés. Ne küzdjön folyton, ne fegyverkezzen, ne kezdjen háborút naponta. Higgye el, szeretni fogják, és nem bántja majd őt senki sem. És ha kiderülne, hogy ezelőtt húsz évvel elkövetetett valami kis stiklit, hát ugyan már, kit érdekel, egy ilyen aranyos pofa, hát ki nem csinált ilyest...

S ha mégis megindulna körötte valami kis összehangolt támadás, csak legyintsen egyet: no zagson. És dőljön szépen hátra a padon, és tartsa csak oda arcát az őszi napnak.

Semjén Zsolt mindent megtesz Kalocsáért, még a Szent István Paprika Lovagrend tagja is lett