Ám ez az egész kínos. Az uniós tagállamokat irányító politikusok nem is kétszer, hanem ezerszer mondják ugyanazt. Évek-évtizedek óta. Teljesen mindegy, hogy valamelyik brit, francia, német vezető mostani vagy tíz-húsz évvel ezelőtti dörgedelmeit vesszük elő: amikor arról esik szó, hogy pénzt kellene bedobni az – immár Nobel-békedíjas – Európai Unió perselyébe, ugyanazok a kiábrándító kijelentések repkednek. Erről a csütörtök–pénteki brüsszeli csúcstalálkozón is meggyőződhetett bárki.

Elhatároztam, nem jövök olyan idealista érvekkel, hogy akkor miért is adták azt a Nobel-békedíjat. De mégis, legalább egy pillanatra idézzük fel: béke, határok nélküli Európa, demokrácia, egységes piac, felzárkóztatás... Ez (is) az Európai Unió. Rendben, a választott politikusok ennél földhözragadtabb és aktuálisabb ügyekkel szoktak foglalkozni, ám amikor lókupecként alkudoznak az EU-költségvetésről, ennek az uniónak a működtetéséről beszélnek.

S ha így tekintünk a Brüsszelben történtekre, rossz viccnek tűnik az egész. Már a csúcsértekezlet előtt brit vétóval riogattak – miért is? Mert a londoni miniszterelnökök kötelességszerűen verik az asztalt, hogy „nem adjuk a visszatérítést”. A Vaslady (Margaret Thatcher) anno kiharcolta ugyanis, hogy a briteknek évente hatalmas összegeket visszautaljanak a közösbe befizetett pénzből, mondván: aránytalanul keveset kapnak a mezőgazdasági támogatásokból. Mi van...?

És bármilyen kormány legyen hatalmon, keménykednek a franciák is, akikhez óriási summák folynak az agrárkasszából. Az uniós büdzsé közel felét elköltik a mezőgazdaságból élőkre (azoknak is csak kis részére), akik a töredékét teszik ki az EU lakosságának. Mi van?! Ha már előrángattuk a Nobel-békedíjat, emlékeztessünk a mantraként emlegetett európai jelszavakra is: szolidaritás, versenyképesség. Éppen e két dolgot szolgálná a sok uniós program, amelyet mind-mind a közös költségvetésből kellene finanszírozni.

Ilyenkor menetrendszerűen felsorakoznak a német politikusok – karöltve a többi „gazdag nagybácsival” (osztrákok, hollandok, svédek, finnek) –, és nem győznek siránkozni, hogy ennyi euró a világon nincs, belerokkannak, ha nem csökkentik a hozzájárulásukat. A késhegyre menő vitákban az rendszerint elsikkad, hogy a monumentálisnak kikiáltott EU-kassza a tagországok bruttó nemzeti jövedelmének egy, azaz egy százalékából áll. Ja, és az ebből kifizetett támogatások jelentős részét a jómódú tagállamok zsebelik be. Szóval tényleg, mi van?