Lassan három hete annak, hogy ismeretlen személyek betörtek a tatabányai Tappancs állatotthonba, és kutyatápot, sajtot, valamint krumplipürés bébiételt vittek magukkal nagy mennyiségben. Túl azon, hogy az állatok élelmezése került veszélybe, a menhely vezetője azért aggódik, nehogy a lopott élelmiszereket a tettesek árulni kezdjék, a bébiételek ugyanis mind lejártak, a sajtgyártól kapott készítmények pedig emberi fogyasztásra alkalmatlanok.

Clayton Colliou, a meat cutter at Bon Ton Meat Market, cuts choice cuts of Alberta beef in Calgary, Alberta, October 3, 2012. Bon Ton stated it was not effected by the recent E.Coli outbreak as they get their meat from select smaller producers. E. coli, a strain of which can cause sickness or even death, is widely present in meat-processing plants, and regulators require packers to control the bacteria within certain levels. E.coli can be killed by thoroughly cooking meat. REUTERS/Todd Korol (CANADA - Tags: FOOD HEALTH)

Meg kell nyugtatnunk a telepvezető asszonyt: először is a kétezer-tízes évek Magyarországán olyan, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszer, nem létezik; a honi lakosság minimum harminc százalékának nemcsak piros pöttyöt lehelt a fenekére a teremtő, hanem vasgyomorral is ellátta, értve ezalatt, hogy lejárt bébiétel, ehetetlen sajt ki nem fog rajta, kutyatáptól, fénymagtól, szárított bolhától mégcsak fosást se kap.

Másrészt nem kezdő betörőkről van szó: még a helyszínen gondosan kiválogatták a leginkább tápláló kutyaeledeleket, amitől a lakbérhátralékos nyugdíjas is menten hízásnak indul; nincs ebben semmi meglepő, ennek már rég megvan a maga kultúrája. Magam már a kilencvenes évek elején az óbudai piacon láttam, hogy mi folyik a hatósági húsboltokban, csak akkor még gátlás nélkül hazudoztak az emberek.

Aki csirke far-hátat kért, mindig hozzátette, hogy nem neki, hanem a kutyájának lesz, holott kutyája se volt. Mára a helyzet annyiban változott, hogy már fogyóban az önérzet: az a négy csirkeláb nekem lesz, mondják a hentes képébe, és kérem még azt a szép far-hátat is, mert vendégeket várok.

Hanem hamarosan mégiscsak ünnepek jönnek, s illene megadni a módját. Olvasni pár hete, hogy egy magyar vállalkozás előbb Svédországba, majd Szlovákiába szállított sertéskarajból készült marhabélszínt, megvan a cég neve meg a címe is telefonszámmal, kell-e mondani, hogy eleddig még nem sikerült egyetlen illetékesüket se megtalálniuk a magyar hatóságoknak.

Ami csak azért sajnálatos, mert igen célirányos volna, ha azonnali hatállyal köteleznék őket, hogy osszák meg a lakossággal a technológiát: milyen lében, mekkora lavórban mennyi ideig kell áztatni a karajt, hogy bélszínnek lássuk mi magunk is. Amikor a napokban az egyik tévéműsorban sorra mutatták be, hogyan lehet csalni a húsokkal, s milyen porok és oldatok szükségeltetnek ahhoz, hogy három csirkecombból ötventerítékes vacsorát adjunk felebarátainknak, egymást érték a telefonok.

Annak idején, a hatvanas évek elején, amikor egy jó nevű vendéglő bukott le a hamis bélszínjével, és a Nők Lapja elrettentésül közölte a receptet, szinte megbolondultak az emberek, mindenki eladdig sohase látott bélszínt akart az asztalára, bármi áron, akár hamisan is. Ha azt vesszük, hogy ma egy kiló sertéskaraj 1400 forint, a bélszín meg hatezer, továbbá, hogy a magyar lakosság a saját békessége érdekében napról napra hajlandó minden létező csalást lenyelni, s úgy tenni, mintha nem tudna semmiről, akkor miért ne rendezhetne az ország nyomorultabb fele az ünnepeken végre igazi bélszínlakomát.

Nem lesz ebben az égvilágon semmi csalás, a napi országos átlagnál nagyobb átverés, hiszen mindenki tudni fogja, hogy ami előtte illatozik a tányéron, az nem bélszín, sőt lehet, hogy kutyatáp, s ami vöröses lé kifolyik a rostok közül, az nem a „very rare” sütési fokozattól van, hanem a hídfestőktől lopott míniumtól, de hát van-e annál nagyobb gyönyörűség, mint azt hinni, hogy asztalunk a bőség asztala, lám, nem maradtunk le semmiről. A végén jókedvünkben még a kutyának is vetünk.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa