A brit David Cameron további vágást akar a főösszegből, a francia Hollande azt szeretné, ha nem nyúlnának hozzá az agrártámogatásokhoz, és nem szereti a briteknek járó visszatérítést sem (aminek negyedét a franciák állják), a hollandok és sokan mások szeretnének az EU-bürokrácián spórolni, az osztrákok, a dánok saját visszatérítést szeretnének, a keletiek általában aggódnak az uniós forrásaik miatt, még a lengyelek is. És mi is.

Az alapprobléma az, hogy azok az országok, amelyek többet adnak be a közösbe, mint amennyi hivatalosan visszacsorog nekik (mert ne legyen kétségeink, egy lengyel számítás szerint a kohéziós, fejlesztési hozzájárulások minden egyes eurójából 61 cent visszavándorol Nyugatra a beruházásokat kivitelezőkön keresztül), nem akarnak többet adni. Hogyan magyarázza el Angela Merkel a német választóknak azt, hogy ha otthon meg kell szorítani, akkor a „távoli”, nagy közösre mégis többet kell áldozniuk? A másik érv szerint viszont éppen ezért kell többet adni oda. Azokat a feladatokat ugyanis, amelyekre a tagállami költségvetésnek már nincs ereje, majd az EU-büdzsé segít megoldani. Ezt az igazságot mi pontosan értjük: három éve az állami beruházások 97 százaléka megy uniós forrásból. Így aztán nekünk különösen szomorú azt látni, ahogy az európai gazdasági növekedésről, a munkahelyteremtésről, a közös erőfeszítésekről és fejlesztésekről, konvergenciáról szóló elképzeléseket simán feláldoznák egyes tagállami vezetők (akik egyébként kisebbségben vannak, csak hát ők állják a cechet) vélt vagy valós politikai előnyök megszerzéséért.

A mi esetünk annyiban különleges, hogy nagyon rosszul járhatunk a fejlesztési pénzek 30 százalékának elvesztésével. Ugyanakkor bízhatunk abban, hogy az EU íratlan szabályai szerint senkit sem hagynak teljesen elégedetlenül távozni a tárgyalóasztaltól. A méltányosságban bízhatunk. Igaz, európai bizottsági források arra emlékeztetnek, minden relatív: hiszen az előző hétéves ciklusban hazánk volt a kohéziós politika egyik legkiemeltebb kedvezményezettje, most csak annyiról lenne szó, hogy visszalendül az inga. A számlát álló tagállamokban a kohéziós politika hallatán üres szállodák, kihalt autópályák, kutyawellnessek, kicsinosított, de a versenyképességet kevéssé segítő falusi főterek képei sejlenek fel. A keletiek hiába mondják, hogy partnerek a felhasználás racionalizálásában, politikai célpontba került a fejlesztés.

Az a helyzet, hogy ha a forrásainkból bármit sikerül megmenteni, siker lesz. Nem érdemes összeesküvést keresni abban, hogy ekkora veszteséggel kalkulálhatunk: a bizottság tavaly nyáron állt elő az első tervezettel, és az objektív számítási és új szabályozási technikák miatt Magyarország rendkívül szerencsétlen helyzetbe került. Az más kérdés, hogy Orbán Viktor mennyire keményen tudja verni az asztalt, és ez érdekel-e bárkit. Ne felejtsük, huszonhét vezető harcol egyszerre. Végső eszközként, ha vállalhatatlannak tartja a kompromisszumot, ott a kezében a vétó.

David Cameron „aktatáskájával” távozik a tegnapi tanácskozásról