A Fidesz „ideológiai horgonya”, a virtuális támogatottságú KDNP kiéhezett farkasfalkát kiált ott, ahol még egy kölyökkutyát sem lehet felfedezni. A toportyánokat Pálffy István vizionálta a parlamentben Rétvári Bence államtitkár (KDNP) heves bólogatása közepette, miután fényt kapott Semjén Zsolt (pártelnök, miniszterelnök-helyettes) diplomamunkáinak nem teljesen elegáns háttere. Innen a kissé merész általánosítás: az ellenzék és a sajtó összehangolt offenzíva keretében támadja a keresztényeket és a kereszténydemokrata politikusokat.

A KDNP-s politikusok persze nem annyira ostobák, hogy ne látnák: a keresztények üldözése akkora bornírtság, mint a magyarok elnyomása Magyarországon, s ha figyelünk, jön is a „de”, az „üldöztetésből” fakadó tanulság, amit Semjén Zsolt néhány nappal korábban fogalmazott meg: a szekularizáció nem állapot vagy folyamat, hanem ideológia, amely a maga jakobinus, marxista, szabadkőműves összetettségével azt a célt tűzte ki, hogy a vallás legitimitását és kompetenciáját megkérdőjelezze a társadalmi kérdések kapcsán.

Tehát végső soron a szekularizált Európával van baj, a felvilágosodással, amely az államot és az egyházat kettéválasztotta, amely Luther és Kálvin után lehetővé tette, hogy az ember autonóm módon tudjon gondolkodni önmagáról és a társadalomról. Lépnének tehát vissza a mi politikusaink a hatalmukat szolgáló fundamentalista katolicizmushoz azzal, hogy egybemosva a vallást, a katolikus egyház intézményét és a kereszténydemokrata politizálást, óvják a farkasoktól Európa „lényegét”. Hiába mondja XVI. Benedek pápa, hogy a történelem az egyháznak segített a szekularizáció által, ami az egyház belső megtisztulásához és reformjához vezetett, a szekularizált társadalomban pedig megvan az egyház szabadsága ahhoz, hogy saját meggyőződését megélje. Mindez kevés a virulens akcionizmushoz, ahhoz, hogy tevékenyen szolgáljuk az orbáni politikát.

Elszigetelt volna ez a hang, ha nem lelne baráti fülekre Európában. S nem csak a pártfüggetlen kelet-európai szellemi rokonoknál. A parlamentarizmus iránt elkötelezett nyugati konzervatív és kereszténydemokrata pártok is megtűrik az unióban az autoriter, nacionalista populizmust, amely pedig messze sodorja Európát attól, amiért a háború után – a szociáldemokráciával együtt – a legtöbbet éppen a kereszténydemokrácia tette.

Ami pedig a keresztényüldözés látomását illeti, az oly riasztó, hogy utána az ember csak bólogatni tud Orbán Viktor szavaira: Európának a nemzetek nélkül nincsen szíve, kereszténység nélkül pedig nincsen lelke. Amíg ezen gondolatbóvlin töprengünk, fel sem merülhet, hogy a kérdés inkább az: létrejön-e a föderális, egységes gazdasági-politikai unió, vagy a nemzeti-populista nyomásra feléled az autokrata nacionalizmus, s a földrész demokráciája a maga keresztény kultúrájával együtt széthullik a megosztott politikai nemzetállamok érdekellentéteiben?