Barátom mondja, ki huszonöt éve magyartanár, hogy a múlt héten olyasmit csinált, mit még soha. Használt ruhát vitt a gimnáziumba egy tizenhét éves diákjának. Féltem, hogy ez ciki lesz, mondja, hiszen mit fog szólni a gyerek, s mit fognak mondani az osztálytársak? Mit fognak mondani, ha látják, hogy annak a fiúnak én adok ruhát? De barátom jobban félt attól, hogy diákja télen majd megfagy, úgyhogy előkeresett otthon néhány viseltes darabot, s az egyik szünetben a csomagot átadta. Persze titokban, négyszemközt, hogy meg ne lássa senki annak a diáknak a nyomorát.

Erre kérdem tőle, hogy látta-e azt a Minden ideköt című propagandafilmet, amit a kormány fizetett? Ezt kérdem tőle, én marha, és sóhajtok magamban: lám csak, olykor én is milyen demagóg vagyok. De mit csináljak, ez jutott az eszembe rögtön, ezt a filmet hívta elő belőlem az a nyomorgó gimnáziumi diák.

Abban a rövidfilmben ugyanis – látták már majd százezren eddig – egészen másképp fest ám a magyar fiatalság. A kormány szerint csupa jó minőségű és drága cuccokban jár a magyar fiatalság, továbbá éjt nappallá téve szórakozik, nevetgél, ünnepel és játszik, komolyabb dilemmája nincsen, ha csak az nem, hogy hol töltse föl mihamar a lemerülőben lévő okostelefonját.

A kormány szerint a szép magyar fiatalságnak csupa szép élményei vannak, dramaturgiailag nem nagyon érthető tehát, hogy a Minden ideköt című rövidfilm főhőse vajon miért is akar lelépni innen nagyon gyorsan. Mert hiszen ez a szándéka, nem vitás. Nagyon gyorsan lelépni – különben miért is akarna repülővel menni? Az viszont nem derül ki, hogy miért.

Mi baja van neki, a szép magyar főhősnek, ha egyszer ideköti minden? Nem elég neki egy iPhone, még egyet akar a másik kezébe? Mégsem tetszik neki divatos, szürke felöltője, amit anyáink és apáink egyhavi nyugdíjukból meg sem tudnának venni? Mégsem akarja az egész életét a Balaton partján tölteni derűs baráti társaságban? Elment a kedve tőle, hogy szép magyar fiatal legyen?

Én valami olyasmit hámoztam ki a filmből, hogy a kormány a szép magyar főhőst szeretné itthon tartani. Ezért készült ez a film, amely bemutatja a magyar valóságot magát: hogy a szép magyar fiatalok okostelefonján a szép magyar emlékek tárolására nem elegendő már tizenhat gigabyte.

Barátom bölcsebb, mint én, s azt mondja, hagyjuk ezt. Hagyjuk inkább, mert előre nem visz, idegeskedni meg minek. Aztán azt mondja, ennél sokkal fontosabb, hogy ő kamaszkorában Vasas-drukker volt. S 1981-ben ezért kapott az apjától piros-kék Adidas-melegítőt. Nagy szó volt az akkoriban, mondja, egy igazi Adidas-melegítő 1981-ben, ráadásul Nyugatról. Nem is merte sokszor hordani, berakta a szekrénybe inkább.

Hogy jön ez ide, nézek rá, mire azt mondja, hogy éppen ezt a melegítőt, ezt a drága kincset adta ő neki annak a tizenhét éves diáknak. Annak meg felcsillant a szeme, s majd kiugrott a bőréből örömében, merthogy állítólag ez most nagy divat, ez a retró.

Pedig okos fiú amúgy, mondja a barátom, részt vesz az Arany János Tehetséggondozó Programban, verseket ír. De a családja sajnos odavan. Az anyja öngyilkos lett, apja alkoholista. Éhen halna, ha az iskolában nem kapna ebédet, s megfagyna, ha nem kapna ruhát.

Barátom azt mondja, örült a fiú a retrocsomagnak, de nem tűnt meglepettnek. Merthogy, mint kiderült, két hete már kapott ajándékot: akkor a földrajztanár hívta félre, s nyomott a kezébe két kockás inget, egy pulóvert és egy Trapper farmergatyát.