Ásunk egy gödröt, beleugrunk, aztán megpróbálunk kimászni belőle. Aki ezt látja az LMP-politika lényegének, az nem csalódott: a csillebérci kongresszus döntéseiben nehéz az elvtelen opportunizmus vagy a rövid távú politikai haszonlesés jeleit felfedezni. Ahogyan 2010-ben a két választási forduló között vagy tavaly a decemberi leláncolást követő, Kaufer Virág és Schiffer András lemondásához vezető miniválság idején sem lehetett.

Sokat mond a most tényleg súlyosnak látszó belső megosztottságról, hogy ők ketten ezúttal a törésvonal két oldalára kerültek: Kaufer az „Orbán-váltó” együttműködés mellett érvelt szenvedélyesen – hűen magához, hiszen egy éve azért lépett ki a frakcióból, mert szerinte a fideszes kétharmad nem teszi lehetővé az értelmes parlamenti munkát –, Schiffer az önálló politizálás folytatását szorgalmazta, egyenlőségjelet téve a kompromisszumkészség és a de facto kétpártrendszer továbbéltetése közé (miközben Karácsony Gergely arra figyelmeztetett: keménységükkel könnyen a Fidesz „wannabe egypártrendszerének” megszilárdítói közé kerülhetnek, amit sem a szavazótábor, sem az ország nem érdemel meg).

A fejlemények értékeléséhez szükséges felidézni, hogy Schiffer a lemondása után felszabaduló kapacitásait nonstop országjárásra fordította: neki a jelek szerint olyan erős bázisa van a pártban, amelyre támaszkodva formális pozíció nélkül is képes befolyásolni az LMP irányváltásait.

A végül a legutóbbi, Jávor–Schiffer frakcióvezető-választáshoz hasonlóan szoros, csak éppen ellentétes előjelű eredménnyel elfogadott stratégia gyakorlatilag lehetetlenné teszi egy zöld és vörös színeket is tartalmazó szivárványkoalíció létrehozását a kormányváltás érdekében – ugyanakkor a kormánypártok esetleges dezertőrei előtt nyitva hagyja az ajtót (emlékezzünk Ángyán József minapi nyilatkozatára arról, hogy számára hol húzódnak egy Fideszen kívüli lehetséges együttműködés határai).

Az elfogadott stratégia megalkotói azzal számolnak, hogy a helyzet komoly, de nem rendkívüli: Magyarországon továbbra is demokrácia van, és a kormány a politikai verseny megszokott szabályai között is leváltható (a témát egyetemen oktató Karácsony ellenérve: a politika lehet más, a matematika nem nagyon).

Az eseményeket „balról” nézve: egy riválissal kevesebb a majdani kormányváltó pártszövetségben, másfelől, ha létezik olyan racionális stratégia, amelybe az LMP kongresszusi határozatai beleillenek, akkor az biztosan egy MSZP- és DK-mentesített pólusról szól, kizárva a 2010-ben leszavazott politika részleges rehabilitálásának opcióját is.

A kongresszus utáni reakciókból – szinte a teljes frakcióvezérkar lemondásából, a Csillebércen is tapasztalható világvége-hangulatból – úgy tűnik, hogy ennek realitásában sokan kételkednek. (A vitában olyan vélemény is elhangzott, hogy az új stratégiához új szavazókra is szükség lesz.)

Ha a kongresszus húzása nem jön be, kiderülhet, hogy az LMP mostani bátorsága onnan táplálkozik, ahonnan a falnak is nekimenő viccbeli lóé: a vakságából. Ha viszont mégis bejön, tananyag lesz belőle a politikatudományban.