„Nehéz nem szembenézni a tényekkel: alapos a gyanú arra, hogy kiépült a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere. Ezt a köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori Magyar Köztársaságban, sem a mostani Magyarországon nem szabad államcsínyt végrehajtani. Alkotmányosan nem. A legitimitást – a törvényhozási úton végrehajtottságot – ugyanis felülírja az alkotmányosság.” (http:// hvg.hu/velemeny/20120308_allamcsinytevok_voros_imre)

Szerinte a törvényes puccs nem eredményezhet alkotmányt, a közhatalom kizárólagos birtoklása, amely nézete szerint nem csupán politikai törekvésként, hanem már jelenidőben is megállapítható, egyszerűen megfogalmazva, nem érvényes alkotmányírás, azaz nem lehet alkotmányos. Ebből levonható az a következtetés is, hogy alkotmányos értelemben a nem alkotmányos alaptörvény púpjával a hátunkon, az alkotmányosság tekintetében most mintegy nullponton állunk.

Ugyanakkor nem könnyen értelmezhető, hogy az érvelés alapját képező ellenállási jog – miközben szerintünk is aligha vitatható, hogy az alaptörvénnyel szembeni ellenállás nem a hűtlenség, hanem az alkotmányosság iránti hűség megnyilvánulása –, alkotmányos tartalma miként értelmezendő.

Többen felvetették azt a nagyon fontos, az alaptörvény legitimitását kétségbe vonó és alkotmányozási joglogika szempontjából is lényeges érvet, amely szerint az alaptörvény az általa megsemmisített szabály alapján lépett hatályba. (Majtényi Balázs: Vissza a jövőbe. Az elveszejtett Alkotmány, L’Harmattan, EKINT, 2011, 209–2013. o.) Eszerint a Nemzeti Hitvallás nem vitathatóan az alaptörvény része. Ott pedig az egyik, mintegy a legöblösebb hangon megszólaló, legsúlyosabb rendelkezésként az olvasható, hogy az 1944. március 19-e és az 1989 közötti hatalomgyakorlást, benne természetesen a totalitárius közjoggal az alaptörvény nem ismeri el.

Ez azért bizarr, mert ezzel, átlép a valóságban megtörténtből egy elképzelt történelembe, magát a békés átmenetet a független Magyarország létrejöttét is egészében megtagadja az alaptörvény. Márpedig az alaptörvényt a jogállami alkotmány nyomán, saját rendelkezése szerint is az 1949. évi XX. törvény, vagyis a korábbi alkotmány alapján fogadta el az Országgyűlés. Ha pedig alaptörvény-ellenes az alaptörvény elfogadása, márpedig önnön rendelkezése szerint az, akkor közjogi értelemben nem lehet érvényes maga az alaptörvény sem. Tehát, akárcsak az előző érv alapján, eszerint is alkotmányos üresség vesz körül minket.

Ennek az érvnek a megalapozottságát nem vonjuk kétségbe, de két, ugyancsak fontos körülményt szóba kell hoznunk. Egyrészt az alaptörvény rendelkezéseinek önmegsemmisítő kollíziója az alaptörvényen belül van, és aszerint értelmezendő, hogy belülről nézzük, vagy az elfogadás aktusára kívülről tekintünk-e. Belülről nézve valóban az állapítható meg, hogy elfogadása érvénytelen eljárási szabályok alapján esett meg. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ha az elfogadás gesztusára kívülről tekintünk, akkor az elfogadás pillanatában az önmegsemmisítő szabály még nem létezett, de az alkotmányozás korábbi eljárási rendje az elfogadás pillanatáig hatályában fennállt.

A paradoxon úgy is megfogalmazható, hogy előbb legitimnek kell tekintenünk az alaptörvény elfogadását ahhoz, hogy később legitimitását kétségbe vonhassuk. Anélkül, hogy ennek részletes elemzését elvégeznénk, még egy ellenvetést meg kell említenünk: az alaptörvény apologétái hivatkozhatnak arra, hogy a Nemzeti Hitvallás vagy annak egyes elemei nem normatív részei az alaptörvénynek, hanem politikai deklarációk. A kollízióból tehát nézetünk szerint annyi következik biztosan, hogy az alaptörvény a közjogi érvényességének vitatására is módot adó mértékben silány.

Sólyom László és Kis János többször felhívta a közfigyelmet arra, hogy a köztársasági alkotmány kétharmados szabályának helyes értelmezése (amely egyébként is alkotmánymódosításról és nem új alaptörvény megalkotásáról szólt), nem adott felhatalmazást arra az alkotmányozási eljárásra, amely az ellenzéket kizárta az alaptörvény megalkotásából (Kis János: Az 1989-es alkotmánytól a 2011-es Alaptörvényig, Élet és Irodalom 2012. október 12., http://index. hu/belfold/2011/03/21/solyom_az_ alkotmanyozashoz_keves_a_kormanytobbseg/)

Összefoglalva, úgy véljük, hogy az alaptörvény és a megalkotandó végleges köztársasági alkotmány viszonyában az előbbi esetleges közjogi érvénytelensége kétségkívül lényeges szempont, de miközben az alaptörvény gyenge, vitatható vagy hiányzó legitimitása és legalitása fontos, de nem ügydöntő érv a köztársaság végleges alkotmánya elfogadása, a szöveg egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányossága tekintetében.

A cél ugyanis nem egyszerűen az, hogy az alaptörvénynél sokkal erősebb legitimációval alkossuk meg a végleges köztársasági alkotmányt, hanem hogy az végül kikezdhetetlen eljárásban és tartalommal jöjjön létre. Az alaptörvény semmiben nem mérce. Hogyan viszonyuljon a köztársaság végleges alkotmánya az alaptörvény „örökségéhez”? A konzervatív alkotmányozás általunk elfogadhatónak tartott programja szerint az alkotmányos elrendezésen ott kell változtatni, ahol ez elkerülhetetlen. Ez az elv azonban a jogállami forradalom alkotmányára, az alaptörvénnyel szembeni helyreállítására vonatkozik; az alaptörvény rendelkezéseire még fenntartásokkal és részlegesen, megszorításokkal sem alkalmazandó.

Nézetünk szerint tehát a köztársaság végleges alkotmányának az alaptörvény ideologikus értékvilágától határozottan meg kell különböztetnie magát és el kell törölnie az alaptörvényt. Ugyanakkor, mivel nem ex nihilo alkotmányozásra készülünk, nem léphetünk át az alaptörvény minden következményén úgy, mintha azok nem léteztek volna. Olyan örökséggel is együtt kell élnie a helyreállított alkotmányosságnak, amely egy ideális rendszernek nem lenne része. Ha az alaptörvényre alapozott jogalkotói és egyedi döntések érvényességét egységesen megszüntetné az új alkotmány, azzal éppen a célul tűzött alkotmányossággal össze nem egyeztethető módon okozna sérelmeket. Ez számos részletkérdést érint, amelyekre megoldást kell találnunk, és amelyek közül egy pár vitatott problémával az alábbiakban mi is foglalkozunk.

Úgy véljük, az alaptörvény azon következményeivel kell a továbbiakban is együtt élnünk, amelyek eltörlése veszélyeztetné a helyreállított alkotmányosságot. Az átmenetnek békésnek kell lennie, és el kell kerülni a polgárok jogainak korlátozását, akkor is, ha a kérdéses jog nem következne az alkotmányosság általános követelményéből. Az alaptörvény nem válhat az új alkotmányosság mércéjévé, és egyes következményei nem azért élnek túl és válnak az új alkotmányosság részévé,mert az alaptörvény értéket képviselne, hanem mert történelmi adottság, amelynek eltörlése a helyrehozott alkotmányosság alapértékeinek sérelmét okozná, megőrzésük gesztusa viszont éppen megszilárdítja az alkotmányosságot.

Hasonló történt a pártállamból a jogállamba való békés átmenet idején is, pedig az átmenet kiindulópontja akkor – a maitól eltérően – egy totalitárius rendszer volt. A jelenlegi, nyomokban jogállamot tartalmazó rendszer leváltásakor nem tűzhetünk magunk elé ennél kisebb programot. Megteremthető-e a köztársaság végleges alkotmányának legalitása és legitimitása? Igen, ez lehetséges. A fentiekből következően az a helyes, ha az alkotmányozás megfelel az alaptörvény eljárási szabályainak, gondoljunk bármit közjogi érvényességéről. (Persze új helyzetet teremt és új alkotmányos programot igényel, ha – noha addig szinte hetente módosította és ezzel rongálta az alaptörvényt – az utolsó pillanatban a Fidesz megváltoztathatatlannak vagy majdnem megváltoztathatatlannak minősítené alaptörvényét.)

Az alkotmányozáshoz kétharmados parlamenti többségre lesz szükség. Az alkotmányozás legitimitásának fontos szubsztantív eleme az, hogy konzervatív, helyreállító és végleges alkotmányozás a célunk, amelyben világnézetére tekintet nélkül az alkotmányosság összes híve, illetőleg azok képviselői szerepet kapnak. A választások előtt az alkotmányozás céljait és fontos tartalmi elemeit nyilvánosságra kell hozni, azaz a választás témájává és tétjévé is kell tenni az alkotmányozást, úgy is mint a közszabadságok helyreállítását.

A köztársaság végleges alkotmányát népszavazással meg kell erősíteni, vagy megfontolandó az új alkotmány hatálybalépése után általános választásokat tartani. Többen rákérdeztek arra, hogyan értendő és miként valósítható meg az az általunk megfogalmazott igény, amely szerint a hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlenségét helyre kell állítani, a politikai kinevezetteknek a független intézmények éléről távozniuk kell.

Nem kétséges ennek a követelésnek jogosultsága. Független, a törvényeket alázattal szolgáló alkotmánybíróság, bírói szervezet, ügyészség, jegybank, számvevőszék, költségvetési tanács, médiahatóság stb. nélkül működő jogállamot elképzelni lehetetlen. A politikai kinevezettek jól tudták, hogy az alkotmányosság elveit sértve kerültek hivatalukba, azt elfogadniuk nem lett volna szabad, több esetben pedig hivatali elődeiket az alkotmányosságot súlyosan megsértve távolították el vagy bírták távozásra. Az új közjogi szereplők „szerzett jogai”, személyes szempontjai nem létezőek, de legalábbis érdektelenek, illetve nem érdemesek a figyelemre.

Tény az is, hogy az eddigi kormányváltozásokat követően, számunkra érthetetlen módon, a független intézmények vezetőinek jelentős része úgy cserélődött le, hogy a korábbiak mandátumukat nem töltötték ki. Ez szerintünk a hazai alkotmányosság gyengeségének az egyik jól érzékelhető jele, és nem is foglalkozunk vele a továbbiakban. Külön veszélyt jelent a köztársaságra, ha akadnak olyan politikai kinevezettek, akik felajánlkoznak az új gazdának. A megbízatások irracionális, olykor három parlamenti ciklusra átnyúló időtartama felülvizsgálandó.

Azzal a körülménnyel viszont szembe kell néznünk, hogy a mandátumukat ki nem töltött közméltóságok eltávolítása, történjen bár alkotmányozás keretei között is, az alkotmányosság általános elveit megsértheti. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ebben a kérdésben csak rossz és kevésbé rossz lehetőségek közül választhatunk. Szerintünk az eltávolításnak nem biztos, hogy elég indoka rámutatni, hogyan kerültek hivatalukba, illetve hogy miképpen működtek. Kérdés az is, hogy egy akár kivételesen széles politikai támogatás ennek a legitimitáshiánynak az ellensúlyozására elegendő-e. Más lehet a helyzet azokkal, akik hivatali kötelezettségeiket, különösen, ha az általános elvek által meghatározottakon túl, a most hatályos törvények alapján is megáll a vétség, bizonyíthatóan megszegték. Nem láthatunk a jövőbe, az ilyen ügyekben a politikai körülmények, események rendszerint jelentős befolyással bírnak.

A politikai kinevezetteknek a helyreállított alkotmányosság rendszerében csak annyiban lehet helyük, amennyiben az új rendszerben hatalmi ellensúlyt képeznek és védik a polgárok szabadságát. Ebben az esetben eltávolításuk hiba volna. Azt viszont meg kell akadályozni, hogy az alkotmányosság helyreállításának kerékkötőiként aktivizálják magukat. Akik így járnak el, nem az új alkotmányosság, hanem a leváltott orbáni rendszer képviselői lennének, ezért nem maradhat érintetlen a hivataluk. Ez akár a tisztségtől megfosztás nélkül is megvalósítható.

Sőt azt kell fő irányelvnek tekinteni, hogy ahol személyi változtatás nélkül, szabálymódosítással megoldható a jogállami működés, ott azt kell alkalmazni. A politikai kinevezettek eltávolítása csak akkor szükséges, ha a hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlensége más módon nem állítható helyre. Az érintett személyi kört – a konzervatív alkotmányozás megközelítésének megfelelően – a feltétlenül szükséges minimumra kell szorítani, és a megoldás módja nem hátráltathatja a végleges alkotmány elfogadásához szükséges, a bal- és jobboldal közötti szóértésre való törekvést.

Biztos lesz olyan, aki önként távozik. Léteznek további alkotmányosan vállalható, olykor részmegoldást jelentő alkotmányos lehetőségek. Ilyen például az, ha a ma hatályban lévő, de a nemzetközi alkotmányosságot egyébként is sértő megoldásokat, jogköröket jogalkotás útján megszüntetik. Példa lehet erre a bírói autonómia – amúgy korábban okkal bírált – intézményeinek megerősítése az igazgatási hatalom rovására. Vagy az alkotmány szabályai szerint a vezető túlhatalma korlátozására, törvényben meghatározott jogkörrel, helyettes nevezhető ki oda, ahol eddig a politikai megbízott nevezte ki saját helyettesét, a helyettesek személyéről pedig széles konszenzusra kell törekedni, hogy ne csupán az egyik pártkomisszár ellenőrizze a másikat.

A legnehezebb kérdés a mai hazai alkotmányosságban, hogy miként lehet az alkotmányosság legfőbb intézményi menedékének szerepét betölteni már képtelen, haldokló Alkotmánybíróságot új életre kelteni. Bevalljuk, nincs ötletünk, miként lehet az alkotmányosság minden igényét kielégítő módon megszabadulni azoktól a jelenleg ott lévő, és az ezután a testületbe bekerülő politikailag kinevezett bíróktól, akik némelyikének még halvány elképzelése sincs az alkotmányosság mibenlétéről. Az Alkotmánybíróság pedig testületként a közeljövőben könnyen válhat az alkotmányosság gátjává, a párturalom letéteményesévé. Ezért, ha ők nem távoznak önként, (a közelmúltban tapasztalttól eltérően) széles konszenzuson alapuló további létszámbővítéssel kell megteremteni az alkotmánynak elkötelezett bírák túlsúlyát.

Lényeges részkérdés: felülvizsgálandó-e a mai országhatárokon túl élő magyarok állampolgársága? Ennek a kérdéskörnek a megválaszolása összefügg az alkotmányozás fentebb kifejtett, szerintünk kívánatos karakterével is. A külföldi magyarok állampolgárságának ügyében politikai vita és a komolyan veendő ellenérvek meghallgatása nélkül döntött a parlamenti többség. Ez, miközben elfogadhatatlan, megtörtént. Azon történelmi adottságok közé tartozik, amelyre a helyreállított alkotmányos rendszernek tekintettel kell lennie. A már megszerzett állampolgárság kétségbe vonását nem támogatjuk, mert nem azokat sújtja, akik a politikai hibákat elkövették, hanem kizárólag azokat, akik a magyar állampolgárságukat erős érzelmekkel vették birtokukba, és számos esetben, például az így megszerzett európai uniós polgársággal, egzisztenciális előnyeit is élvezik.

Az állampolgárságtól valómegfosztást nem csupán nem támogatjuk, azt elfogadhatatlannak tartjuk, mert egy már megszerzett jogtól, alkotmányos köteléktől fosztaná meg alighanem önkényesen az érintetteket, így az a helyreállítandó alkotmányossággal lenne ellentétes. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az állampolgárság megszerzésének jogcímein az alkotmányosság feltételrendszerének betartásával, ne lehetne – a jövőre irányadóan – változtatni.

MARABU RAJZA