Sokféle válaszkísérlet nyilvánosságot kapott az elmúlt hetekben az LMP előtt álló dilemmáról, csak éppen arról nem esett szó, ami miatt a párt 2009-ben létrejött, és amiért ezt a nevet választotta. Nem került elő, hogy mi volt az a sajátos magyar út, amelyet az ország 1990 és 2010 között bejárt, és amely a kétharmadhoz meg a Fidesz féktelen, mégis inkompetens kormányzásához vezetett.

Nem esett szó a nómenklatúraburzsoázia regionális viszonylatban példátlanul eredményes „átmeneteléről”, amelynek során – nemcsak a jobboldal, hanem például Szalai Erzsébet szerint is – a politikai beágyazottságot szinte veszteség nélkül sikerült gazdasági pozíciókra váltani. A külföldi tőke megint csak régiós minta nélküli térnyeréséről és az állami tulajdon hasonló mértékű visszaszorulásáról, amellyel az adott pillanatban a teljes (Orbán Viktort, Matolcsy Györgyöt és Martonyi Jánost is magában foglaló) rendszerváltó elitünk egyetértett.

Meg arról, hogy az akkor létrehozott gazdasági modell tartósan kudarcos a munkahelyteremtésben, illetve a környezeti, pénzügyi és humán szempontból egyaránt fenntartható fejlődés megteremtésében. Sőt arról sem, hogy a Fidesz győzelme (sem 1998-ban, sem 2010-ben) nem hozott struktúraváltást, hanem csak a régi mellé (fölé?) egy új klientúrát, viszont minden mást változatlanul megőrzött. És egészen az LMP debütálásáig senki sem lépett föl azzal az eretnek gondolattal, hogy önmagában a kulturális jobb- és baloldalhoz kötődő holdudvarok váltakozásától nem is fog megváltozni semmi.

A bázisdemokratikus – tehát politikai kérdésekről nyílt viták után, szavazások útján döntő – LMP-ben teljes az egyetértés abban, hogy az Orbán-kormányt le kell váltani, és szinte teljes abban is, hogy erre most csak egy olyan koalíciónak van esélye, amely jobboldali szavazók számára is kínál azonosulási lehetőséget, ehhez viszont a baloldalt is önreflexióra, a politizálás lényegét érintő reformra kell késztetni. Arról viszont sokféleképpen gondolkoznak, hogy mindezért mit kell tennie az ökopártnak. Ha teljesen elutasítják az együttműködést az Együtt 2014-gyel, Orbán hatalomban tartását segíthetik.

Ha felolvadnak a Bajnai-féle szövetségben, azoknak a kiábrándult jobboldaliaknak egy részét tarthatják távol, akik nélkül pedig nem lehet alkotmányozó többséget teremteni. Akik a legelszántabban ellenzik az Együtt-opciót, azok nem a Fidesz felé akarnak szabad vegyértéket kialakítani, hanem ellenkezőleg: nekik Bajnai (Mesterházy, Gyurcsány) nem eléggé baloldali. A zöldek számára most olyan a pálya, hogy győzni látszólag szinte lehetetlen, és még szépen veszíteni sem könnyű. Az LMP eddigi története éppen ilyen kihívásokról szól: annak a tételnek a bizonyítási kísérletéről, hogy olykor a lehetetlen is lehetséges.