– Ezen kicsit lamentálok. A gigászi szivárványzászló is hippiörökség a Castro és a Market sarkán, akkora, hogy le lehetne fedni vele Pesten a Bazilika előtti teret, a fűszag a Haighten, a Golden Gate Park sit-injeinek visszhangja, meg az egész város, úgy, ahogy van. Sokat olvasok mostanában magyarul arról, hogy 1968 öröksége, a soixant-huitard-ok kulturális-közéleti befolyása miként csökkenthető, és mindenképpen csökkentendő. (Szolgálati közlemény: életkori okok miatt nem vagyok hatvannyolcas, amennyiben évszámhoz kell kötni a szocializációt, akkor nyolcvankilences vagyok. A „bársonyos forradalmi” Prágában egyébként úgy mondták, hogy ’89 a feje tetejéről a talpára állított ’68, azaz a győztes, ha tetszik.)

Kevés hely mutatkozik alkalmasabbnak a hatvannyolcasságról elgondolkozni, mint San Francisco, ahol a „hatvannyolc” már ’65-ben, meg ’66-ban, s főleg 1967-ben, a Szerelem Nyarán megtörtént. „A történelmet nehéz megismerni, főleg a sok bunkó bértollnok miatt, de anélkül, hogy bármilyen történelmi dologban biztosak lehetnénk, teljesen indokolhatónak tűnik a gondolat, hogy amióta a világ világ, bizonyos helyeken összpontosul és kisül egy-egy nemzedék energiája, amit ott és akkor senki nem érzékel, s amelyre évek távlatából visszatekintve sem létezik érvényes magyarázat”, írja Hunter S. Thompson a téma ürügyén.

A négy év előtti elnökválasztási blog (bushwackaz.blogspot.com) nosztalgiatripjén vagyok Friscóban, a hajdani szerzőtárs és barát (Karafiáth Balázs) a szűk magyar viszonyok elől kiköltözött, innen irányítja vállalkozását. A Twin Peaks szókapcsolat, ahol lakik, ez esetben nem a televíziózástörténet legdögösebb sorozatára, hanem a város közepén magasodó hegyre utal, itt egy méretes ház elképesztő kilátással – a Golden Gate hídtól Alcatraz egykori börtönszigetéig és a belvárosi felhőkarcolóktól az oaklandi kikötőig terjedően –, és vagy tizenöt fiatal vállalkozó lakja.

Start-uposok a város fölött. Mindegyikőjük magában látja az új Mark Zuckerberget (Facebook), Larry Page-et vagy Szergej Brint (Google), a forradalmár Steve Jobsig, pláne Bill Gatesig már nem is néznek vissza. Mindegyikőjük az „új nagy dolgot” akarja megalkotni az információtechnológia és a hálózati társadalom frontján. Van közöttük, aki naponta kijár a Szilícium-völgybe új iPhone-applikációról tárgyalni Cupertinóban az Apple-lel, vagy befektető után kajtatni a Palo Altó-i Sand Hill Rd-on, van, aki All-American, és van, aki orosz, van detroiti fekete és brooklyni zsidó, van mongol és koreai, finn és hongkongi, és, Kaliforniában vagyunk, persze hogy van mexikói.

A kis közösséget RISE-nak hívják, de nekem még jobban tetszene a címben jelölt spanyolos, felkiáltójeles verzió. Mert az „új nagy dolog” megtalálásához a helyi, a hippi érától nem elvonatkoztatható innovatív hagyomány meg a tarsolyban hordozott marsallbot önbizalma is kell. Tom Wolfe már húsz éve írt a Szilícium-völgy felíveléséről, de azt még ő sem sejthette, hogy ez az ipari hadállás fontosabb lesz harminc év múlva, mint az autó- vagy a hajógyártás.

Tom Wolfe az Ősz Színházban

Beatnikelőzmény: Szomorúan ballagok a Colombus Avenue-n North Beachen, az egykori olasz negyedben, ahol a beatköltők klasszikus könyvesboltja, a City Lights Bookstore található. Amerikában középiskoláskodó lányommal megyünk a Zoetrope kávéházba, ami a Coppola bácsié, de előtte még megmutatom neki a könyvesboltot, hogy tanulja a hagyományt.

„Na, felismered, kicsim, a szakállas bácsit, aki itt beállva és verset kántálva ugrál virággal a hajában, tudod, akivel otthon közös képe van a papának, ezen a fotón is nyilván azt kiabálja: Howl, azaz Üvöltés?!” Mikor megtudtam, hogy jövök, írtam egy hivatalos levelet, udvarias bemutatkozással és a közös barátok felsorolásával, érdemek domborításával: Lawrence Ferlinghetti adna-e esetleg interjút az őt övező újabb magyarországi hírnévvel kapcsolatban? „Andras, We’re sorry to report that Lawrence Ferlinghetti is unavailable for comment on this matter. Thank you for your interest. All the Best: City Lights Books.” A 94 éves Ferlinghetti nem akar Szőcs Gézáról és a visszautasított díjáról beszélni, amit azért mélyen megértek.

A költődíjról, melynek ő adott volna rangot, de a szólásszabadság szempontjából külföldön is ismerten cudar hazai helyzet miatt visszautasítani kényszerült, pedig hatvanezer eurót nem szívesen utasít vissza az ember. Szeretem azt a szerteszét elterjedt konteóhálót e honban, hogy a világparadigma origója félhomályos lipótvárosi lakásokban húzza meg magát, onnan osztják az észt, s mondták meg az agg beatpoétának, el ne fogadd a díjat, Lőrinc, mert nagy baj lesz! Ahogy azt az Ohrana megálmodta. NB.: Ferlinghettinek nem kell magyar tanácsadókra hallgatnia, elég elolvasnia ez ügyben is a New York Timest, és mindent tud.

Hippikövetkezmény: A New York Times nemcsak az egyik meghatározó New York-i napilap, de a világ talán legjobb sajtóterméke is. Semmihez sem fogható érzés a reggeli kávéval kiülni egy teraszra a kaliforniai napban, digitális korunkban olyan luxusnak hódolni, mint a papíralapú újság olvasása, és e tevékenység minden pillanatában arról bizonyosodni meg, hogy a világ érdekes. A régebbi világban volt másik meghatározó New York-i napilap is, a New York Herald Tribune, mely sajtótermék az „új újságírásnak” nevezett szakmai megújulás első bázisa volt a hatvanas évek elején. Ha volt a hatvanas-hetvenes éveknek Zeitgeist-határozó zsurnalisztája Amerikában Hunter S. Thompson mellett, akkor minden bizonnyal a New York Herald Tribune-nál kezdő Tom Wolfe az.

Az Electric-Kool-Aid-Acid-Test (magyarul: Savpróba) a végső hippikönyv, Ken Kesey farmján, a San Francisco-közeli La Hondában annak idején tartott LSD-tesztekről (a betrippezett közönség mikorfonba mondta, épp merre jár), Ginsberg, Thompson és a Hell’s Angels mitikus találkozásáról, Kesey íróhippitruppjának (Merry Pranksters) keleti parti autóbusztúrájáról – ugyanaz a valóságos főszereplő, Neal Cassidy, mint a bő évtizeddel korábbi trendszetter regényben, Jack Kerouac Úton-jában, alapmű. Nem vagyok egy nagy irodalmi eseményre járó, de hát a Tom Wolfe az a Tom Wolfe, most jelent meg a Back to Blood című Miamiban játszódó vaskos regénye, országos promótúrán van, a San Franciscó-i Herbst Theaterben is fellép. Nosza!

A jégkrémember, a vaníliaíró, Balzac korunkbéli követője szokásos fehér öltönyében jelenik meg mint Truman Capote leszármazottja, mint egy ültetvényes Alabamából. A helyi műsorközlő faggatja. A kritika súlyosan lehúzta az új könyvet, Wolfe azt mondja, nem érdekli, pedig igen, korábbi művei neves kritikusai (Mailer, Updike, Irving) ellen hosszú esszét írt, kicsit bántja, hogy egykori lapja, az Esquire is lehúzta. Az est végén hosszú sorban állnak az emberek a dedikáláshoz. Hozzálépek, mondom neki, hajdan hetilapszerkesztő voltam Magyarba’, sokak szerint kicsit alakítottunk a komcsi kori sajtónyelven, nagy szerepe volt ebben, hogy sokunkra hatott a magyarul már a hetvenes években kitűnő fordításban megjelent könyve, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal. Ennek megörül. Visszakérdez. Mondom neki, még Hunter Thompson volt erős amerikai hatás, én fordítottam (egy kalózkiadás meg a Rumnapló kivételével). „Ha te fordítottad Huntert, akkor neked teli a kezed” – mondja, aminek meg én örülök meg.

Obama repeta

Húsz éve voltam először elnökválasztáson Amerikában, akkor Arkansasban néztem meg Bill Clintont. Jó volt nézni. Minden ellentmondása dacára sikeres elnökség volt: hosszú idő után költségvetési többlet, előrelépés a közel-keleti folyamatban, lezárt háborúk Boszniában és Koszovóban. És vehemens támadások, impeachment, történelmi bosszú („ha Nixonnak le kellett mondania, monnyon le ő is!”), mert azért egy Kulturkampf az, ha szofisztikáltabb is. W-ről, Dick Cheney-ről most ne essen szó! Az amerikai társadalommegújulási képességét viszont semmi nem jelezte jobban, mint Obama megválasztása 2008-ban. Amit aztán egy romeltakarítós, kicsit bizonytalan elnökség, ugyanakkor a hagyományosan öngondoskodó amerikai társadalomban nagy jelentőségű szociális intézkedés (Obamacare) követett.

„A demokraták a pénztárcámban, a republikánusok a hálószobámban szeretnek turkálni” – tartja az amerikai közvélekedés. A kampányidőszak elég kiegyenlített erőviszonyokat mutatott, Romney a kisebbségeket idegenítette el magától a konvención, hogy Arizona állam brutálisan szigorú bevándorlási törvénykezését állította mintának, Obama az első tévévitát szúrta el, mert alábecsülte a dúsgazdag mormont. Romney a líbiai Benghaziban megölt amerikai diplomaták ügyét vette félvállról, Obama viszont jól reagált a Sandy hurrikán következményeire, és ebben segítségére volt a republikánus Chris Christie New Jersey-i kormányzó is, aki a választás előtt néhány fontos nappal az egekbe menesztette a vihar által súlyosan sújtott államát felkereső Obama vezetői képességeit. Fel is szisszent a Romney-tábor.

Négy éve a chicagói Grant Parkban nagyobb volt az izgalom, akkor Pennsylvania volt a helyzet kulcsa. Most Ohio. Meg Florida, Colorado, Virginia, és Nevada. Aki látott már amerikai választási térképet a közelmúltban, az nem lepődik meg. Az északkelet kék (demokrata), meg a nyugati part is – Kaliforniában (55 elektori szavazat, a legtöbb az Egyesült Államok államai közül) nem is volt kampány, minek?, ott kell pénzt költeni, ahol értelme van –, délen és középen vörös (republikánus), területileg nagy a különbség. Ami nem jelent semmit. Ahol „az emberek élnek”, az északkeleten és nyugaton van, a városokban, a nagy államok közül Kalifornia és New York fix kék, Texas fix vörös, Florida csatatérállam.

A középnagyok felértékelődnek, az ipari középnyugaton előny a kékeknél, hogy Obama chicagói szenátorként lépett be a politikába, a kampányközpont is ott volt, hozta is Illinoist. És mellé Wisconsint, Minnesotát, Iowát és Michigant. Romney megvádolta, hogy az ohiói Toledóból a Jeep azért viszi át a termelés egy részét Kínába, mert az obamai gazdaságpolitika ezt megengedi. Obama visszavágott, hogy ez a Romney által követett laissez-faire eredménye. Hozta Ohiót. Aztán a republikánus hagyományú Virginiát, Coloradót és az erősen megosztott „csatatérállam” Floridát is. Obamának megadatott a második ciklus, nem lesz egy viszonylagos jelentéktelenségbe hulló Jimmy Carter, az első fekete elnöknek történelmi lehetősége adódik a nagy társadalomformáló elnökpéldaképekhez (Lincolnt, Teddy Rooseveltet, FDR-t szokás emlegetni), hogy megtalálja ambícióját, a „helyét a történelemben”. Ambiciózus óhaj, ez kétségtelen! Ám az amerikai Kulturkampfban, az ottani sznobok és parasztok (redneckek) küzdelmének eredménye globálisan sem mindegy: az „amerikai évszázadot” követő mostaniban minden kínai (kelet-ázsiai) lesz-e, vagy számottevő marad a Nyugat fő erejének befolyása.

A választás előtti vasárnap este egy kisebb csatorna sugározta a Harvey Weinstein (Tarantino producere) által finanszírozott Seal Team Six című tévéfilmet, mely az Obama-adminisztráció legnagyobb katonai sikerének számító kommandóakció történetét dolgozta fel, melynek eredményeként likvidálták Oszama bin Ladent. Precíz, sebészi, eredményes titkosszolgálati és katonai akció Pakisztánban, egy olyan országban, melyről nehéz eldönteni, hogy „friend or foe” (barát vagy ellenség). Weinstein PR-mozija olyan, mint egy évad 24 Jack Bauer nélkül: hollywoodi szabadságharcosok, a történelem titkos ügynökei elhódítják a diadalt. Mégis: nehéz elképzelni a globális katonai erőviszonyok jelentős változását a belátható jövőben, már csak ezért is botorság temetni a Nyugatot, és fókuszálatlan hülyeségeket beszélni Amerikával kapcsolatban.

Emelkedés

Amerika előttünk jár. Mindig. Mindenben. Innovációban, kreativitásban, intellektuális és erősportokban. Nemcsak előttünk, magyarok, hanem Európa egésze előtt is. Jó lenne tanulni. Jó lenne nem belegyógyulni a szétforgácsolódó partikularitás provincializmusába. Jó lenne nagy egészben gondolkodni, abban megtalálni a megfelelő helyet. Nincs ugyanis mindent elborító determináció, nem csak rossz hagyomány van. Mindig megvan az emelkedés lehetősége. Ahogy a San Franciscó-i start-uposok lakóközösségének neve mondja (spanyolosan, hisz Kaliforniában vagyunk): ¡RISE!