Amaya Egana neve egy olyan társadalmi dráma tragikus jelképe lett Spanyolországban, amilyet évtizedek óta nem látott az ország. Az 53 éves baszk asszony szomszédai szeme láttára ugrott ki a negyedik emeletről, amikor meglátta a lakása felé tartó végrehajtót. Az asszony több mint 200 ezer eurónyi jelzáloghitellel tartozott, és a bank épp rá akarta tenni a kezét a lakásra, amelyben férjével és a fiával lakott. Nem látott kiutat.

Két hét alatt ő volt a harmadik. Egy férfi felakasztotta, egy másik a mélybe vetette magát. A kilakoltatások ellen küzdő civil szervezet, a PAH közleménye szerint közönséges „pénzügyi népirtás” zajlik, amelynek elkövetői a profitot hajhászó, a társadalmi gondokkal szemben totálisan közönyös bankok. A PAH honlapján egymást érik a drámai segélykérések olyan családoktól, amelyekben már senkinek sincs munkája. Kétségbeesetten kérnek tanácsot sorstársaiktól arra, hogy vajon a 420 eurós havi segélyből hogy lehet megélni és jelzáloghitelt is törleszteni. Juthat-e egyszerre kenyér a gyereknek és pénz a banknak?

Amaya tragédiája felébresztette a spanyol politikusokat. De nem csak őket. Először a bankok tértek magukhoz, és a népharagtól tartva egymás után jelentették be: leállítják a kilakoltatásokat. 2008 óta 350 ezer eljárást indítottak Spanyolországban. Ebből 170 ezer esetben el is jutottak a kényszer-kilakoltatásig, a többi bírósági stádiumban van. A spanyol bankszövetség hétfőn kétéves moratóriumot ajánlott a „leginkább rászorulóknak”, de nem tudni pontosan, hogy kiket sorol ide. Rászorulók ugyanis bőven vannak. A válság negyedik évében „kifutnak” az amúgy még mindig két évig járó munkanélküli-segélyek, és már a középosztálybeli családokban is megjelennek az állástalanok és a segélyből élők. Fogytán vannak a tartalékok, és bizony a generációk közti segítségnyújtás is egyre nehezebben várható el. Hol vannak már azok a derűs napok, amikor mindenki azt hitte: Spanyolország örökké fog növekedni, mindenkinek lehet öröklakása és jó autója? A bankok két kézzel szórták a pénzt, aminek következményeként Spanyolországban ma 650 milliárd euróra becsülik a jelzáloghiteleket. Most már tudják, hogy ezek egy részét soha nem fogják visszafizetni.

A konzervatív kormánypárt és az ellenzéki szocialisták második embere – történetesen két fiatal nő – jelezte először, hogy itt politikai szinten is kell tenni valamit. Mégiscsak emberekről, családokról van szó, akiknek nem pusztán a lakásuk, hanem az otthonuk veszhet oda. Szociális bérlakás kevés van, a kilakoltatottak rokonokhoz mehetnek – vagy az utcára. Tél közeledtével még Ibériában is keserves kilátások.

A halálesetek felhívták a figyelmet egyfajta kollektív felelősségre: ha nem is egyformán, de a drámai helyzetért mindenki felelős. Az előző kormányok, amelyek – már a francoizmus utolsó éveitől kezdve – azt sulykolták az emberekbe, hogy mindenkinek öröklakásban kell laknia, akár megengedheti magának, akár nem. A törvényhozók, akik a nyolcvanas években a bérlők számára hátrányosan változtatták meg a törvényeket, ezzel is erőltetve a tulajdonossá válást. A bankok, amelyek felelőtlenül szórták a pénzt, mert minden egyes hitelkihelyezéssel nőtt a vezetők bónusza, és persze a polgárok, akik gyakran erőn felül vettek fel kölcsönt. Végül az állam, amely nem felügyelte megfelelően a gazdaságot. Most együtt kellene megoldást találniuk: nem véletlenül emlegetnek Spanyolországban egyre többen új Moncloa-paktumot, új társadalmi szerződést.

Mindenki nagy bajban van. Még a bankok is. Spanyolországban minimum 670 ezer – más becslések szerint akár 2,3 millió – ingatlan áll üresen. A könnyes harcok és emberi tragédiák árán megszerzett lakások többségére is ez a sors vár.