Azt ugyan még nem látni, hogy milyen eredményeket érhet el az egészségügy átalakítása, egyáltalán hova vezet ez az út, marad-e még szolidaritás a rendszerben vagy a pénz lesz az úr, a közönség azonban már levette, hogy bárhogy is lesz, nagy a baj. A GFK és a Szinapszis piackutató cégek közös vizsgálata szerint a lakosság bizalmi indexe az egészségügyben tíz év óta nem tapasztalt mélyponton van: az emberek kétharmada, ha teheti, már nem az állami egészségügyhöz fordul.

Korábbi kutatások azt mutatják, hogy az emberek készek minden eddiginél nagyobb mértékben áldozni az egészségükre, ezen belül egyre többen választanák a fizetős ellátást, a magánbiztosítást. Függetlenül attól, hogy mennyire tehetősek, s hogy egyáltalán megengedhetik-e magunknak. Ez azt is jelenti, hogy a társadalom elindult a magánegészségügy felé. Ami nem csodálható, hiszen bármennyire is ismételgeti az egészségügyi kormányzat, hogy mélységesen el van kötelezve a beteg üdve, a közjó mellett, az ágazat állapotáról naponta érkező hírek aggasztóak. Az orvosok külföldre mennek, az ügyeletekben magukra hagyott gyakornokok szolgálnak, a gyógyszergyártók termékeik kivonásával fenyegetnek, a várólisták nőnek, s már maguk az orvosok is azt mondják, hogy paraszolvenciáért sem tudják garantálni a jó ellátást.

Ezzel együtt, amennyire csak lehet, tisztességesen gyógyítanak, de az összbenyomás már riasztó. A nagy ijedtségben pedig ritkán hoz racionális döntést az ember. Erre utal, hogy a fogyasztók kihátrálása nem csak odáig tart, ahol már a jobb körülmények és tisztább érdekviszonyok között kapnak ellátást. A korábbinál sokkal fogékonyabbak a varázslatokra is. A GFK–Szinapszis felmérése azt mutatja, hogy „a legtöbben már nem az egészségügyi rendszeren belül keresik (...) a megoldásokat, hanem a könnyebben hozzáférhető, de gyengébben ellenőrzött minőségű termékeket és szolgáltatásokat vásárolják nagy tömegben. Ennek a tendenciának a legnagyobb nyertesei az általunk egészség-szatócsboltoknak nevezett vállalkozások” – írják. Ide sorolták azokat a termékeket, eljárásokat, amelyek gyógyító hatására nincs orvosi bizonyíték. A módszer, az érintéssel, kézrátétellel gyógyítás szinte egyidős az emberiséggel, a fáraónak vagy más varázslónak elég volt a kezét kinyújtania, és az elébe járuló „meggyógyult”. Ahogy a középkori királyok és főrangú papok áldást osztó mozdulatának is csodás erőt tulajdonítottak. Ha hinni lehet a kutatásnak, és miért ne lehetne, most már nagyjából itt tartunk.

Ez a folyamat félő, hogy mélyebb, később is csak lassan korrigálható attitűdváltozást jelez. Még ha feltesszük is, hogy az egészségügyi intézményrendszer reformálgatása jó eredményre vezet, és hatékonyabb gyógyító apparátus jön létre, könnyen lehet, hogy addig széjjelfoszlik az egyik legfontosabb egészségteremtő tényező, a gyógyítóba vetett hit.