Nem tagadom: az általam tisztelt Bonifert Márta írása (Sztrájkolhatnak-e a pedagógusok?) egyfajta ürügyként szolgál mondandómhoz. Magam is jócskán ismerem a pedagóguslét mindennapi gyötrelmeit, átkait, de örömeit is (azért olykor ebből is akad egy kevéske). Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár asszony és eszmetársainak á(l)mokfutásáról is megvan a magam – a nem túl kedvező közhangulathoz közelítő – véleménye. De e helyütt most arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a társadalom és így az oktatás és nevelés minden (!) szereplőjének közelében itt (vagy ott, amott) működnek immár azok a megújult és megújulni kész intézmények, jelesül: múzeumok, tájházak, közösségeink kulturális kincseinek agilis őrzői, amelyek az elmúlt években igen jelentős, összességében több milliárd forintnyi EU-s forrás és fenntartói önerők mozgósításával épültek át, szépültek meg. Ez a folyamat már 2007–2008-ban indult s tart mai napig, s nem csupán a „kirakat”, a máz, hanem a belső munka minőségi feltételeit teremtette és teremti meg. Minderre azért és avval a vállalt elfogultsággal – és persze egészséges önvédelmi reflexszel – hívom fel pedagógus barátaink és a leendő új irányítóik figyelmét, hogy tekintsék bátran a „délutáni” (netán hétvégi) képzés, önművelés, a kulturális ismeretek, a nemzeti és kistáji tradíciók, a sokat puffogtatott helyi identitás elsajátításának terepeként végre múzeumainkat, a közművelődés e sajátos színtereit. A naivitással szemlélt valóságképem ugyan már széttörött, ám ennek ellenére hadd mondjam és sulykoljam: nekünk magunknak kell egymás, reánk bízott tárgyi és szellemi értékeire együtt és egyaránt ügyelni, annak nemesítő hatását összefésülni, fonni.

Dr. Kriston Vízi József múzeumi kultúraközvetítő, Dombóvár

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.