A Bem téren mentem át egyik délelőtt, és messziről kiszúrtam ott egy hajléktalant, aki egy padon magába merülten olvasott.

Láttam rajta, hogy számára akkor megszűnt a külvilág. Nem jutott el hozzá a forgalom zaja, sem a körülötte gyanakvón szaglászó kutyákról, sem embertársai – amúgy mindennapos – lesajnáló megvetéséről nem vett tudomást, hanem üldögélt egyszemélyesre szűkült világegyetemében azzal a könyvvel, gubbasztott a november áztatta padon, mozdulatlan volt, és olvasott.

Mit olvashat, ezen tűnődtem.

Ismerem egyébként régről, errefelé szokott kéregetni. Jámbor, halk szavú ember, és persze sokszor részeg, de ezt elnézem neki, én se lennék gyakran józan, ha esténként komfort nélküli bokor alá kéne hazamenni. Szoktam neki pénzt is adni. Nem sokat, egy-egy ötvenest, egy húszast, egy tízest, mikor mennyi apró van nálam, s szokásom neki azt mondani, hogy igyon egyet az egészségemre. Ezen mindig földerül. Látja rajtam, hogy látom rajta: ő bezzeg nem beteg erdélyi gyerekeknek kéreget, hanem becsületesen alkoholra. Szóval szoktam neki adakozni, de olyankor el is szégyellem magam, mert a tenyeréhez, mikor felém nyújtja, igyekszem hozzá nem érni. Amúgy ennek is megvan a maga szégyenletes technikája: a pénzt a tenyérre felülről kell ráejteni, legalább ötcentis távolságból, így van rá némi esély, hogy a testi kontaktust elkerüljem. Nem szép dolog, tudom. De én legalább adakozom. Olykor ezzel vigasztalom magam. Egyszer különösen piszkos volt a keze, a pénzt a szokásosnál is messzebbről ejtettem sárga tenyerére, nem tudta elkapni, a földre gurult az adomány. Egyszerre hajoltunk le érte, összekoccant a fejünk. Akkor jegyeztem meg magamnak az arcát. Most meg ott ült egy padon, s a föld forgása lelassult alatta, a nap megtorpant fölötte, a szél – nyilván két fejezet között – elült: az ember olvasott.

Mi kötötte le annyira, hogy emberi sorsától és embertelen borától megtépázott férfiarca akkor oly gyermekivé változott? Mert hiszen olvasás közben torzonborz, kivörösödött rútsága ellenére szinte gyermeki arca lett: szeme kitágult, szája kinyílt, el-elmosolyodott, s néha a fejét ingatta, mint aki csodálkozik egy nem várt, de nagyon is helyeselhető, mesés fordulaton. Regény lesz az, amiben elmerült, ezt láttam előre. Én is éppen így szoktam Tolsztojban, Thomas Mannban, Márquezben elveszni, időtlen térben ugyanilyen moccanatlan testtartással. Így olvasom a nagyokat, Mikszáthot, Móriczot és Ottlikot, így Esterházyt, Nádast, Spirót és Závadát, mostanában Rubint, ilyen elveszetten magamra találva.

S ahogy közelebb értem, már ismerős volt a borító... A szép, sárga könyv, a karcsú kötet, az éppen kézre való, a gyerekkorból borzongatóan ismerős regény. Harminc éve láttam először azt a könyvet, amelyet az az ember a Bem téren fénylő derűvel arcán olvasott. S harminc éve nem fogtam kézbe. Pedig kiskamaszként egymás után háromszor is elolvastam, imádtam, és rajongtam érte, mint a szerzőnek megannyi más könyvéért, aztán kinőttem persze mindet, s szaladtam mást keresni. Indián halál, ez volt a címe annak a könyvnek. Rónaszegi Miklós írta, s harminc éve nem járt eszemben. Nagyot dobbant a szívem, és fölnevettem. Uramisten, hiszen milyen szép nap ez. S milyen szép ez az adomány, ez futott át rajtam, a gyerekkor szép, sárga visszfénye, amit ettől a hajléktalantól akkor kaptam... S lám csak, milyen elegánsan oldotta meg az adakozást. A kezét ő sem szennyezte be velem.