Generációváltás – libával
Sosem szerettem, ha lelibásoznak. Most sem szeretem.
„Sajnos” sok évtizede járok MTK-meccsekre, szinte minden hazai pályán megfordultam az idegenbeli meccseken. Kisiskolásként is gyakran hallottam nem MTK-s társaimtól, hogy libás vagyok, bár 6-7 évesen fogalmam sem volt róla, mit jelent. Ugyanabban a körben, amelyben a legtöbb gyerek a születés titkát megismeri, hamar felvilágosítottak a libás jelző mibenlétéről.
Aztán a hetvenes évek legelején megkaptam – sokadmagammal – a gyakorlati kiképzést, amikor a Videoton elleni fehérvári meccs előtt a hazai csőcselék egy kisdobos nyakkendővel felcicomázott libát hajított be a pályára. Ezt a korabeli Népszabadság „fasiszta ízű provokációnak” minősítette. Aztán egyéb nézőtéri atrocitások sorozatában volt részünk – rendszerváltáson átívelően. Azt gondolom, fölösleges ezeket sorolnom.
A libás jelző ránk aggatása olyan antiszemiták agyszüleménye volt, akik ezt jópofa heccnek gondolták, a kicsit szégyenlősebb antiszemiták pedig elfogadható „szalonzsidózásnak” vélték a meccseken való libásozást.
Mindezen emlékek tolultak föl bennem a kabalaállat hírének vételekor. Annyira felforrt tőle az agyam, hogy első felindulásomban elhatároztam, nemcsak a sajtófőnökségről mondok le, hanem a meccsekre sem megyek ki, mert semmilyen formában sem akarok közösséget vállalni a libával, még ha az a „miénk” is.
Kicsit lehiggadva felhívtam a Baráti Kör – nálam egy korosztállyal ifjabb – elnökét, indulatoktól mentesen elbeszélgettünk, arra a következtetésre jutva, hogy egészen másként látjuk ugyanazt.
Fő érve az volt, hogy ez egy jó hecc, amivel kifogjuk ellendrukkereink, sőt ellenségeink vitorlájából a szelet, és felvállaljuk a világ előtt libás voltunkat. ( A Fradi elleni bemutatkozás nem éppen ezt igazolta a harsány gágogással.) De mit is vállalunk fel? Azt a bélyeget, amit az antiszemiták sütöttek ránk? Ha négy évtizede még „fasiszta ízű provokáció” volt a liba a pályán, mára jó heccé szelídült volna? (Vajon hogyan fogadnánk, ha bennünket köszöntve az ellenfél drukkerei ismét kék nyakkendős libát dobnának a gyepre? Tiltakoznánk? Mire föl?)
Ilyesmiken töprengve kikértem családom felnőtt fiataljainak véleményét. Azt hallottam némelyiküktől, amit a Baráti Kör elnöke is mondott: jópofa ötlet, megfosztjuk „őket” a balhé lehetőségétől, nyíltan vállaljuk a libát. Ezen elgondolkoztam.
Ezek a fiatalok talán semmivel sem kevésbé érzékenyek, mint én, mint mi, régebbi MTK-drukkerek. Csak másként látják azt az örökséget, amit magunkban hurcolunk. Izraelben szociológiai kutatások serege mutatta ki, mennyire másként látják a világot a második generációs holokauszttúlélők (ezek volnának korosztályom tagjai), mint a mi gyerekeink, a harmadik generációsok.
Végül is szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy egy korszakváltás tanúja vagyok: ezek a fiatalok – ha el nem felejtették is nagyszüleik tragédiáit – már másként kezelik az örökséget, a sérelmeket.
Azért persze maradt bennem egy –kicsit provokatív – kérdés. Vajon a libapárti drukkereink csak a Hidegkuti stadionban vállalják azt, amit a liba jelent, vagy elviszik az idegenbeli meccsekre is – mert önmagukat vállalni idegenben nagyobb kihívás, sőt az az igazi vállalás. Ha ezt is megteszik, könnyebben megbékülök a libával is. Mert azt egyelőre töpörtyűként, zsírjában sült májként, sóleten feltétként libacombformában jobban szeretem.
Azt pedig, ha lelibásoznak, változatlanul nem szeretem, akkor sem, ha „libások” teszik.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
