Válogatott keret
Nem akartam én szólni a foci anyagi babusgatása miatt. Annyian vesézték már ki azt, hogy egy lerongyolódó országban miért kell államilag támogatott, már-már központi céllá tenni a sportág kiemelését az évtizedek óta tartó hullámvölgyből; miért nem válik a politikai elit társasági eseményévé egy koncert, egy kulturális fesztivál, miért mindig valamely stadion VIP-páholyában zsúfolódik egymás mellé mindenki, aki számít. Még az évődés sem fogott meg, hogy hangversenyen nem lehet szotyizni.
Mindenki tudja, hogy a miniszterelnök több mint szereti a futballt, a körülötte kavargó problémák legalább annyira foglalkoztatják, mint egyéb, szintén nem másodrendű gondok, képes fontos találkozókat elhalasztani azért, hogy ne mulasszon el egy rangadót. De végül is mindenkinek lehetnek hobbijai, s ha magamba nézek, mondjuk a „Barca” kedvéért sok mindenre vagyok képes én is, erről a családom sokat tudna mesélni.
Az kissé zavar, hogy Orbán Viktor kormányfői tevékenységén finoman szólva is átüt ez a vonzódás, nehéz nem észrevenni, hogy a labdarúgáson keresztül könnyebb a közelébe kerülni, de túlzónak tartom az Aranycsapattal és a Rákosi-diktatúra hírhedt vezetőivel kapcsolatos analógiákat, ilyen kivételezett helyzetek ma nincsenek, mint ahogy csempészett nejlonharisnyákkal sem lehet meggazdagodni.
Orbán Viktor kétharmada sok mindenre kiterjed, s ebben a tartományban jócskán megtalálhatók privátnak minősíthető szempontok, így a foci is. A futballból csak nagy kudarcok és nagy sikerek által lehet politikát csinálni, s Orbán komoly kockázatot vállal azzal, hogy a régen valóban tömegeket megmozgató sportot ismét olyan tényezővé akarja tenni, ami akár szavazatokká konvertálható. Mert mondjuk az, hogy a legkülönbözőbb oktatást sújtó zárolások erdejében sztrádán robog a pénz a focisuliknak, kissé bizarr még akkor is, ha azokban – hangsúlyozzák – szintén első a tanulás.
Egy beruházási kihűlésben szenvedő országban furcsának tűnhet a költségvetésből pénzelt stadionépítési láz, bár, mint mondják, ez esetleg új lendületet adhat a közmunkának. Sántító érvelés, hogy a források tetemes része a magánszférából ered, mert az adóelengedés mindannyiunk zsebére megy, s a támogatások ordító aránytalansága számos más területen is torzulásokkal jár. Ha ilyen módon lehet dörgölődzni a hatalomhoz, az olyan automatizmusokat indít be, amelyeket pontosan annak a hatalomnak kellene leállítania, amelyik akarva-akaratlanul ösztönzi őket.
Elhiszem a Fidesz-pártigazgató–FTC-elnök szavait, aki szerint a Fradi olyan, mint a Barcelona: nem egyszerűen klub, hanem életérzés. Bizonyára ezért kapott adományt a Fradi, ezért vette meg az állam az Üllői úti ingatlant ötmilliárdért, s újítja fel a stadiont tízért. Nem kötözködöm, hogy a katalánoknál a futballon túl mintha a közönség is más volna, sőt arra sem emlékeztetem, hogy már-már életérzésnek minősül az is, amekkora pénzt nálunk belepumpáltak a politikai haszonszerzés reményében húsz év alatt.
A tervezett stadionrekonstrukció után a legfrissebb gesztus, hogy a Szerencsejáték Zrt. illetékes tanácsa adománykeretének eddigi legnagyobb tételével, 250 millió forinttal segíti a klubot, amit aligha nevezhetünk privát adakozókedvnek. És ha már itt tartunk, kár hagyni, hogy Felcsút ne egy „látványsportot” szolgáló alkotás akadémiája, hanem egy úrhatnám szellemiség jelképe legyen; hogy a Videoton más értelemben válhasson szigetté, mint aminek azt befolyásos szurkolói, s a hozzájuk közel álló szponzorok szánják és hirdetik. Persze én sem értek a focihoz.
