A „morális rendszerváltás” (2010-ben a magyar jobboldal kedvelt toposza, amely szerint a Fidesznek azért kell a kétharmad, a Jobbiknak azért kell a legerősebb ellenzéki párttá válnia, hogy Magyarország kiemelkedhessen az „elmúltnyolcév” fertőjéből) nem akkor kapott léket először, amikor Balsai István alkotmánybíró a forgalommal szemben bekanyarodott az Alkotmánybíróság elé – a bajok már korábban kezdődtek, hiszen Balsai az AB-törvény betűje szerint nem is lehetett volna a testület tagja.

Zagyva György Gyula a bíróság előtt. A vád szerint Zagyva 2010 nyarán a verőcei Magyar Sziget rendezvényén egy társával megfenyegette és megfélemlítette a Hetek című folyóirat két újságíróját.

És nyilván nem is Zagyva György Gyula legutóbbi hőstette (a forgalomtól elzárt területen, jogosítvány, forgalmi és műszaki nélkül autókázva csípték fülön) miatt kell már a megszületése előtt elhantolni az erkölcsi megújulást. De azért most már feltűnő, hogy csupán a szereplők változtak, a játék a régi maradt.

A Fideszben mindez semmilyen problémát nem okoz: ott a nézetek cserélgetése, az elvek és a gyakorlat összeütközése nem a kivétel, hanem a politikai mindennapok legfőbb szabálya. A Jobbikban viszont egyre látványosabbak a kognitív disszonancia, az összevisszaság tünetei.

Először akkor vált a zavar kézzelfoghatóvá, amikor a párt de facto második emberéről kiderült, hogy 1. zsidó, 2. az arrafelé problémásnak számító származását eltitkolta, 3. erős sajtóértesülések szerint uniós pénzekből vásárolta volna meg a titokról tudók hallgatását, 4. egyébként is előszeretettel használta arra az európai parlamenti képviselői költségkeretét, hogy pártbarátait és azok hozzátartozóit jövedelemhez juttassa.

A pár hónappal ezelőtti ideológiai zűrt a hét elején, a párt lelkiismeretének tartott Lenhardt Balázs kiszorításával sikerült fokozni: a képviselő mindössze annyit vétett, hogy szóvá tette – jogi értelemben is – mindazt, ami miatt korábban Szegedi Csanádtól megvált a Jobbik, és máris a frakción kívül találta magát. Ráadásul Lenhardtnak nem kell visszaadnia a mandátumát, mert „nem lett hűtlen az esküjéhez”.

Képzeljünk el egy erősen tekintélyelvű politikai mozgalmat, amelyben a vezérnek hivatalból igaza van – de még nála is sokkal tévedhetetlenebb az „eszme”, ami miatt az egészet csinálják. Ez az alakulat most kétségkívül a meghasonlás küszöbéhez ért: ha Szegedinek és pártbéli antitézisének, Lenhardtnak egyformán nincs helye a Jobbikban, azt lehetetlen valamilyen koherens világnézetbe foglalni (ugyanúgy egyébként, mint a zsidógyűlöletből levezetett iszlámbarátságot, annak összes folyományával, például az afroamerikai származású Obamának küldött üdvözlettel – aki nem hiszi, olvasson utána a Kurucon vagy a Facebookon: Dunát lehet rekeszteni az értetlenkedő hozzászólásokkal).

Ha valóban ez lenne Magyarország jobbik arca, akkor érdemes bízni benne, hogy sosem kell megismernünk a rosszabbikat. De fogalmazhatnánk megengedőbben is: amennyiben a „létező jobboldalon” múlik, a rendszer 22 éve épülő morális alapjait semmilyen veszély nem fenyegeti.