A távol-keleti országban még ez a szisztéma is annyira fiatal, hogy igen különös lenne megszokásról beszélni. Most mindenesetre hosszú választási processzus végén új vezetőket kap a Kínai Kommunista Párt, s majd ennek nyomán tavasszal az állam is: Barack Obama s az őt követő egy-két amerikai elnök partnerei ők lesznek. Két választás a világ élén, de micsoda különbség.

S itt most összehasonlíthatnánk a két szisztémát, de gyakorlati szemszögből ennek nem sok értelme van. Kína, pont ahogy az Egyesült Államok, minden elemzést elvisel, ugyanis nem alkalmazkodik a világhoz, mert ő maga a világ. Önmagához méri magát, maga termeli az eszméit, s bár más nagyok, mondjuk épp az Egyesült Államok, tudnak hatással lenni rá, az sokkal korlátozottabb, mint első ránézésre gondolnánk. A „hogyan van?” vizsgálata ezért nagyobb perspektívát kínál, mint a „hogyan legyen?”

Viszonylag régen járt ilyen éles cezúra környékén Kína, mint mostanában. A gazdaság növekedési ütemének drámai mérséklődése sok tekintetben változtatta meg már a kimenő vezetés attitűdjét is. Amikor ők kerültek az ország élére, szinte „csak” az volt a kérdés, hogy milyen ütemben folytatódnak a reformok, s mennyiben maradnak meg a gazdaság keretein belül. A pálya azonban világos volt: az export által húzott, az olcsó munkaerőköltségek által tüzelt, nyakló nélküli növekedés. S bár a kínai kereskedők borzasztó gyorsan reagálnak, s a legkisebb jelre is azonnal felpörgetik a hátuk mögött lévő termelő kapacitásokat, a politika – ki tudja, persze, mekkora meggyőződéssel –nem a válság szimpla kibekkelése mellett döntött. A belső fogyasztást szemelték ki potenciális húzóerőnek, amivel érthetően a rendszer bázisát jelentő olcsó munkaerőt kezdték ki. Ezen az úton pedig hihetetlen ordasok szaglásznak az arra járó után a közvetlen tőkebefektetések apadásától kezdve a gyorsan mozgatható termelési kapacitások távozásán keresztül az úgynevezett közepes jövedelmi csapdáig.

Ugyanakkor elmondható, hogy a társadalom belső attitűdjei is gyorsan változnak. Most, hogy egy ideje olyan gyerekek születnek, akiknek unokatestvérük sincs, az individualizáció folyamata egészen szélsőséges formát szül: megmarad a családcentrikusság, csak a család lényegében én vagyok. Erős a nyugatosodás folyamata, értve ezalatt az életmódot az étkezéstől az öltözködésen át a szórakozásig. Mindez társul a hagyományos közéleti részvételi igénnyel. Mind a gazdasági, mind a társadalmi energiák jó részét persze továbbra is elviszik a vállalatok. A maradék viszont a leendő reformokra koncentrál.