A kikötő az kikötő, nagy, szabad tér, fúj a szél. Lassan, nagyon lassan gyülekeznek a dán autók, tengelyig rakodva konzervsörrel, visszatért a kommunizmus, csak megfordultak az irányok, nem az NDK-ba csempészik a sört, hanem Dániába, nyilván ott drágább. Már megnéztem az összes autót, az összes fekete farmeros, hirtelenszőke dánt, még mindig csak fél óra telt el a kettőből, amikor a távolban elindul egy tengerjáró. Távol van, és tényleg akkora, amekkorának az ember ezeket képzeli, mint két-három lakótelepi ház. Csendesen indul meg, fekete pálcikaemberek állnak a korlátnál, nézik a kikötőt, a tengert, amit lehet, amit szokás. Teszem én is, amit szokás, kinyújtom a karomat, és nagy, félköríves mozdulatokkal integetni kezdek nekik. Kedvenc szórakozásom, mert olyan az egész, mint annak a filmnek, az Igazából szerelemnek az elején a repülőtér. Csak állni, és nézni, mennyire tudnak örülni egymásnak az emberek. Mondhatnak vagy mondhatunk akármit magunkról, tele vagyunk szeretettel.

Ez még annál is jobb.

Csak állni, integetni és nézni, mennyire rokonszenvesnek találják egymást azok, akik nem is ismerősök. Nem ismerjük, nem is látjuk egymást, én is fekete pálcikaember vagyok nekik, ahogy ők nekem, és mégsem telik bele fél perc, hogy valaki el ne kezdjen visszaintegetni. Előbb egy, aztán egyre többen, majdnem mindenki, aki a korlátnál áll, integet egy ismeretlen magyarnak. Nem, még azt sem tudják, hogy magyar, az sem látszik, hogy férfi vagy nő, csak hogy integet, mire ők visszaintegetnek. Soha nem fogunk találkozni, vagy ha igen, akkor sem fogjuk tudni, hogy már egyszer integettünk egymásnak, nem pénzért, nem szexért, nem is remélt előnyökért, csak úgy, valami titkos parancsolat végrehajtóiként: ha integetek nekik, visszaintegetnek.

Akárhol elvégezhető a kísérlet, az én kedvenc helyem a Sóhajok hídja. Ott már az sem látszik, hogy ki integet. Némi ügyességgel keresztül tudja préselni az ember a karját a csinos kőrácson, és persze mindig állnak egy csomóan, akik épp megcsodálják a börtönbe vezető, szép nevű utat, sóhajtanak, mert az poén, elmélkednek, bár nem tudják pontosan, hogy min. És akkor meglátják a karomat, amint némileg kificamodottan jelez nekik, és nagy boldogan visszaintenek. Nem tudják, kinek, de jeleznek, hogy jóindulattal vannak irántam. Nem is sejtik, hogy egyáltalán nem érdemlem meg a jóindulatukat, én csak kísérletezem velük, egyik kezemben stopperóra, nézem, hogy teljesítik-e a szintidőt, harminc másodpercen belül visszaintegetnek-e. Közben azt mondom félhangosan: szervusztok, parasztok, már megint beugrottatok.

Visszaintegetnek. Gondoltam is már rá, hogy írok egy levelet Desmond Morrisnak, aki az embert csupasz majomként jelölte meg, hogy tudok jobb és megbízhatóbb nevet is: integető majom. Vagy legyünk optimisták és lelkiek, hiszen magunkról van szó: jóindulatú majom.

Magunkról van szó, ez azért megállít egy pillanatra. Magamról. Aki épp ellenőrzöm ezredszerre is, Rostockban és Velencében és minden lehetséges helyen, hogy visszaintegetnek-e. Amikor tudom, hogy visszaintegetnek. Vajon mi értelme van ezredszer is elvégezni egy kísérletet, amely mindig ugyanarra az eredményre vezet? Mi a fenének integetek én idegen városokban felismerhetetlen embereknek, egyik szememmel az órámra sandítva? Miért képzelem, hogy én végzem a kísérletet, és nem azt, hogy velem kísérleteznek? Miért nyújtogatom a mancsom biztonságos távolságból más emberek felé, akikről tudom, hogy soha nem fogják azt meg, legfeljebb jelezni tudnak: látunk, balfék?

Mégis írok egy levelet Desmond Morrisnak. Nem csupasz majom. Kétségbeesett majom.

FÁY MIKLÓS

zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

11. 16.

KARAFIÁTH ORSOLYA Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

11. 23.

PARTI NAGY LAJOS Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke, Magvető, 2012.

11. 30.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.