Képzeljük csak el: dolgozó anyukával közlik, hogy másnap ne hozza be a gyerekét, mert az óvoda holnap zárva tart. Vagy az infarktusgyanús beteget elküldik, mondván, sztrájkol az orvos. Tudom, ez így, direktben nem nagyon fordul elő. De a „lassító sztájk”, a passzív ellenállás mindkét területen nap mint nap tapasztalható. Mentségükre szóljon, nem is nagyon tehetnek mást. Az egymásnak ellentmondó intézkedések, az állandó pénzhiány, a fejük fölött meghozott döntések permanens idegrángásos állapotban tartják mindkét szférát, logikus, hogy egyfajta apátiával válaszolnak.

Az iskolák életének teljes felforgatása azonban most érthető módon kiütötte a biztosítékot. Csak egyetlen agybajos ötlet: szeptembertől minden iskolásnak és pedagógusnak kötelezően délután is bent kellene maradnia az iskolákban. De miért? Miért kell egy kisgyereknek egész nap az iskolában lennie, ha az anyukája történetesen otthon van egy kistestvérrel, vagy van egy nagymama, aki „személyre szólóan” foglalkozik vele? Miért kell áldatlan körülmények között, kemény padokon ülnie napi nyolc-tíz órát, ami egy felnőttnek is sok lenne? Az iskolák túlnyomó többségében ugyanis nincs pihenőhely, nincs szabadidős foglalkozásra való hely, még tornaterem sincs mindenütt. És nincs olyan elmélyült munkára alkalmas szoba sem, ahol a pedagógus kényelmesen készülhetne a másnapi óráira vagy dolgozatokat javíthatna. A pedagóguspálya egyetlen előnye évek óta az volt, hogy a munkaidő egy részét otthon lehet eltölteni. Hogy a délután egy részével már maga rendelkezett, úgy osztotta be, ahogy akarta. Javítás közben bekapcsolhatta a mosógépet, vagy feltehette főni a vacsorát. Esetleg ellenőrizhette a saját gyereke leckéjét is. Ha beteg lett a gyerek, könnyebben megszervezhette a felügyeletét, nem kellett egész napra bébiszittert szereznie. Mindez kompenzálta valamennyire az alacsony béreket, különösen, ha néha még magánórákat is tudott tartani. Nem véletlen, hogy szinte kizárólag nők választották a pedagóguspályát. Most ennek is vége. Ott kell ülni az iskolában egész nap, a szerencsétlen gyerekekkel együtt, és senki sem tudja, miért. Visszamentünk a kommunista „janicsárképzők” időszakába, ami nálunk már akkor sem működött olyan mereven, mint a „tábor” néhány más országában. S mindezt egy olyan korban, amikor a távmunka, a részmunkaidő, a rugalmas munkakezdés a korszerű munkaszervezés alfája és ómegája. Sajnos, nem nálunk, hanem civilizáltabb országokban. Ahol a családi életet is fontosnak tartják, és rábízzák a szülőkre, hogy ők nevelhessék a gyerekeiket a saját értékrendjük szerint...

Érdekes lenne megkérdezni a (papíron) igencsak családcentrikus kereszténydemokratákat, akik még a hétvégi bevásárlásoktól is eltiltanák a családokat, hogy mit szólnak ehhez a család-, szülő- és gyerekellenes iskolai modellhez? És vajon van-e köztük pedagógus, aki megtapasztalta, hogy 5-6 óra megtartása után arra sincs ereje, hogy rendesen megebédeljen? Hogy a folyamatos, nagy koncentrációt igénylő, idegileg kimerítő foglalkozások után szüksége van egy-két óra regenerálódásra? Hogy nem véletlenül váltják egymást az óvónők az óvodában, és nem véletlenül tartja a délutáni napközis foglalkozást más pedagógus? Hoffman Rózsa bizonyára tudja, hiszen valamikor ő is pedagógus volt. Sok mindennek kellett történnie, hogy ezt elfelejtse. Vagy ellentmondani is gyáva.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.